A környezet humanizációjának állomásai a Kárpát-medencében

1. A környezet humanizációjának állomásai a Kárpát-medencében

2. A környezet átalakulása, a Kárpát medence természetes állapotúból kultúrtájjá válása öt lépésben ment végbe: • Az első időszakban – az ember megjelenésétől a földművelés megindulásáig a Kárpát-medencében- az ember nem aktív tájformáló tényező. A természetes tájformáló folyamatok szerepe kizárólagos. • A földművelés megindulásától a feudális mezőgazdaság kialakulásáig terjedő második szakaszban a népsűrűség növekszik, egyre nagyobb területet érint a földművelés és a megjelenik a bányászat, mint új tájformáló tényező. • A harmadik időszakban új nép, majd új társadalmi és gazdasági rend jelenik meg a területen. Egyre intenzívebbé válik a környezet átalakítás a mezőgazdasági és bányászati tevékenységek által, a növekvő népesség igényeihez igazodva.

3. A negyedik fontos időszak a török-kortól a nagy folyamszabályozási munkák kezdetéig, a XVI. század közepétől a XIX. század közepéig tart. • Első felében a szinte folyamatos hadiállapot következtében az ország középső és déli területein a mezőgazdasági termelés ellehetetlenült. Nagy területek szinte elnéptelenedtek, előrehaladt a pusztásodás, uralkodóvá vált a rideg marhatartás. Az erődítési munkákhoz (palánkvárak) szükséges faanyag kitermelése következtében az erdőterület drasztikusan csökkent, ennek következtében a hordalékkúpokon újra mozgásba lendült a futóhomok. • A korszak második fele a kultúrtáj rekonstrukciójának időszaka. • A környezet átalakítás ötödik időszakát a vízrendezési és vasútépítési munkálatok fémjelzik. A folyamszabályozás máig vitatott pozitív és negatív hatásai révén döntően hozzájárult a Kárpát-medence mai képének kialakításához.

4. A Kárpát-medence az ember megjelenésétől a földművelés megindulásáig • A Kárpát-medence kétarcú terület: a kétosztatú központi sűlyedékre, és a Kárpátok 1500 km hosszú és helyenként 200 km-nél is szélesebb négy (homokkő, mészkő, kristályos és vulkáni kőzet) vonulatból álló hegységkeretére tagolódik. A Kárpát- (vagy Közép-Duna-) medence középső süllyedékterületeit – az Alföldet, a Kisalföldet és az Erdélyi-medencét – a Dunántúli-középhegység és az Erdélyi-szigethegység különíti el. • A Kárpát-medence kétarcú terület: a kétosztatú központi sűlyedékre, és a Kárpátok 1500 km hosszú és helyenként 200 km-nél is szélesebb négy (homokkő, mészkő, kristályos és vulkáni kőzet) vonulatból álló hegységkeretére tagolódik. A Kárpát- (vagy Közép-Duna-) medence középső süllyedékterületeit – az Alföldet, a Kisalföldet és az Erdélyi-medencét – a Dunántúli-középhegység és az Erdélyi-szigethegység különíti el.

5. Később fokozatosan a löszplatókat és alföldeket, a folyó menti teraszfelszíneket, a medenceperemi és belső-alföldi hordalékkúpokat szállta meg az ember. • A neolit korban a települések a domb- és középhegységi tájakon 300 m-ig, a bronzkorban 400 m fölé húzódtak. • Az archeológiai leletek azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medence az őskőkortól a honfoglalásig egyre sűrűbben lakott terület. • A zsákmányoló, gyűjtögető ember még hosszú időn át a természet részének tekinthető. Természetátalakító tevékenységet még nem folytatott, így a terület földrajzi viszonyainak alakulását csak természetes folyamatok határozták meg. • A Kárpát-medencében a jégkorszak kevésbé drámai változásokat okozott, mivel erős eljegesedés csak az Északnyugati-, Keleti- és Déli-Kárpátok magasra nyúló régióiban volt.

6. A medence területén a periglaciális (jégperemi) területekre jellemző hideg száraz éghajlaton eolikus (szél okozta) felszínformáló folyamatok, futóhomok mozgás, hullópor takarók (lösz) felhalmozódása volt jellemző. • Ez új talajok és növénytársulások kialakulását idézte elő. Az itt letelepedett embercsoportok életfeltételei fokozatosan megváltoztak. • Gyökeres változás állt be a neolitikumban (csiszolt kőkorszak) a termelő tevékenység, a földművelés megindulása által. A földművelés volt az első emberi tevékenység, amely nagyobb összefüggő területen alakította át a természetei környezetet. • Az átalakítás kezdetben egészen kismértékű: a korai földművesek a tisztásokon, mezőségeken törték fel ásóbotjaikkal a gyepet és ide szórták a növényi magvakat.

7. Minőségi változást hozott az égetéses vadtalajváltó földművelés megjelenése, mivel ez az erdő kisebb-nagyobb területen való leégetésével járt. Az így művelésbe vont területeket aztán kimerülésig használták, majd új területet vontak művelésbe. • Ez a módszer mai szemmel nézve nem tekinthető környezetkímélő megoldásnak, ám a kor rendkívül alacsony népsűrűségének köszönhetően nem okozott súlyos környezeti károkat. • A Gordon Childe, brit őstörténész által „neolitikus forradalomnak" nevezett fordulat után a növekvő lélekszámú, újabb és újabb területeket meghódító emberiség egyre nagyobb mértékben vált a környezet formálójává.

8. A földművelés megindulásától a feudalizmus kialakulásáig • A Kárpát-medencében megtelepült népek környezetalakító tevékenységét Kr. e. 3000-től követhetjük nyomon. • A neolitikumban az emberi hatások még helyi jelenségek voltak, az táj átformálása csak a későbbi korokban gyorsult fel. • A rézkortól a vas- és a római korig az alföldek magasabb, ármentes részein kibontakozó földművelés és állattenyésztés egyre nagyobb területet érintett jellegzetes kulturtájat hozva létre. • A földművelés és állattenyésztés az erdő rovására terjeszkedett. Az ember megjelenése előtt Kárpát-medence 75%-án az ökológiai feltételek lehetővé tették az erdő kialakulását. • Az erdőterület pusztulásában a rómaiak, kelták, szarmaták és géták szerepe érhető tetten, akik erdőégetés útján jutottak művelésbe vonható területekhez. Az irtásföldeken megindult a talajerózió, és az emberi hatásra helyenként ismét mozogni kezdett a futóhomok.

9. Az V-IX. században a népvándorlás hullámai az addigi kultúrák eredményeit – köztük a rómaiak pannóniai és dáciai (erdélyi) alkotásait – szinte teljesen megsemmisítették. • A honfoglalás idejére a Kárpát- medence területének 70-75 %-a vált füves pusztává. Így részben a korábban itt élt népek tevékenysége tette a területet a Kelet-európai síkság sztyeppéihez hasonlatos, a magyarság megtelepedése számára ideális élettérré. • A magyar nép kialakulása és vándorlása a délnyugat-szibériai és a Kelet-Európai-síkság déli részén fekvő tajga és erdős-sztyepp zónához kötődik. • A Kárpát-medence a legnyugatabbi terület, ahol a magyarság korábbi pásztorkodó-földművelő életmódjának folytatásához még megfelelő földrajzi környezetet, mérsékelten kontinentális klíma alatt löszös üledéken kialakult csernozjom talajra települt erdős-sztyeppet találhatott.

10. A honfoglalás során a magyarság aKárpát-medenceegész földrajzi egységét birtokba vette (325 000 km2), de kezdetben szállásterülete csak a belső medencék sík- és dombvidékeire terjedt ki, ami az ország területének kétharmad része (220 000 km2). • Ezek a tájak kapcsolódtak be a gazdaság vérkeringésébe, így a kárpáti hegységkeret klimazonális bükk- és fenyőerdő övezete, a sziklahavasok (Tátrák, Fátrák, Radnai-havasok, Erdélyi-havasok) a honfoglalás után még sokáig lakatlanok maradtak. • A X-XI. századi élettér, az oikumené megközelítően egybe esik a lösz- jellegű üledékeken kialakult barna erdőtalajok és csernozjomok, illetve a gyertyános és tatárjuharos tölgyesek elterjedésével.

11. A honfoglaló magyarság nagyállattartó és földművelő életformája szempontjából az amfibikus (időszakosan nedves-száraz) árterek és a néhány méterrel magasabb ármentes szintek érintkezési zónája volt a legmegfelelőbb. • Az Árpád-kori Magyarország 12 %-a, a mai országterület negyede volt ártér, állandóan vagy időszakosan elöntött területekkel. • Az ember környezethez való alkalmazkodásának sajátos példája a lápok és mocsarak hasznosítása, ami a feudális kor mezőgazdálkodásának egyik jellemző ökológiai típusát alkotta. • A Hanság-medence, a Rábaköz, a Balaton környéki berkek, a Sió völgye, a Dunamenti-síkság jelentős területei, a Sárköz, a Dráva-mellék, a Felső-Tiszavidéken az Ecsedi-láp, a Szernye-, a Szenna- és a Blatta-mocsár, a Rétköz, a Bodrogköz és a Taktaköz, a Közép-Tisza vidéken a Borsodi- és a Hevesi-ártér, a Hortobágy, a Berettyó mellékén a Kis- és Nagy-Sárrét, a Marostól délre a Béga és a Temes egymásba szövődő lápvilága, még délebbre az Alibunári-mocsár stb. tartoztak ide.

12. Magyarország vízborította és árvízjárta területei a folyószabályozási munkálatok előtt. 1 - időszakosan vízzel borított területek 2 - állandóan vízzel borított területek

13. A növényföldrajzi kép a maitól különböző hidrográfiai viszonyok és a kisebb mértékű emberi beavatkozás következtében a jelenlegitől eltérően alakult. Az államalapítás korától a XIV. század végéig az alföldi erdős-sztyepp lösz- és homokpusztái mellett az emberi tevékenység eredményeként az ún. kultúrsztyeppek (irtványföldek és művelt területek) is egyre nagyobb teret hódítottak. • A honfoglalás korának földrajzi környezetét Somogyi Sándor rekonstruálta a geográfia és a rokontudományok kutatáseredményeit szintetizálva. Hazánk mai területén a következő honfoglalás kori tájtípusokat különítette el: • Alacsony árterek ligetes, lápos, azonális talajokkal és növényzettel, gyakori árvízborítással: 1.Öntésföldes, puhafa ligeterdős folyó menti típus halászati hasznosítással; 2.Mocsári erdős, pangóvizes típus; 3.Lápos, tőzeges talajú kiterjedt nádasokkal, nyílt víz foltokkal (keményebb teleken az állatállomány áttelelő helyei).

14. Időszakos vízborítású magas árterek, a szigeteken, partokon halásztelepekkel, állattenyésztésre hasznosított nyárasok: 4. Réti talajú keményfa ligeterdő típus; 5. Lefolyástalan kismedencék, mélyedések szoloncsákos sziki növényzettel. • Löszös ármentes síkságok, amelyek az állandó vagy téli szállásoknak adnak helyet: 6. Csernozjom talajú löszpuszták földműveléssel, állattenyésztéssel, helyenként még tatárjuharos lösztölgyes ligetekkel. • Homokos hordalékkúpok ritkább lakossággal: 7. Buckás és lepelhomokos típus homoksztyeppréttel és homoki tölgyes ligetekkel; 8. Csernozjomos és barnaföldes homokvidékek helyenként állattenyésztéssel és földműveléssel, máshol zárt homoki tölgyesekkel.

15. Alföldperemi síkságok az erdőirtások helyén földműveléssel és állattenyésztéssel: 9. Barna erdőtalajú lösztölgyes típus; 10. Agyagbemosódásos barna erdőtalajú típus cseres tölgyesekkel. • Dombsági, alacsonyabb szintjein már mezőgazdaságilag is hasznosított tájak: • Szubkontinentális és szubmediterrán éghajlatú dombságok kiterjedt erdőirtásokkal: 11. Barna erdőtalajú tatárjuharos lösztölgyesekkel és mezei juharos tölgyesekkel; 12. Barna és agyagbemosódásos barna eredőtalajú típus cseres tölgyesekkel. • Szubatlantikus éghajlatú dombságok kevert erdőkkel: 13. Barna erdőtalajú típus cseres tölgyesekkel; 14. Pszeudoglejes és agyagbemosódásos barna erdőtalajú típus gyertyános tölgyessel, bükkössel, valamint eredi fenyvessel.

16. Hegységközi zárt medencék az erdőirtás és megtelepülés kezdeteivel: 15. Szubkontinentális éghajlatú, barna és agyagbemosódásos barna erdőtalajú medencék cseres tölgyesekkel. • Hegységi, túlnyomórészt természetes állapotú erdős tájtípusok vadászati hasznosítással: • Szubkontinentális és szubmediterrán alacsony hegységek kevert erdőkkel: 16. Vulkanikus hegységek cseres tölgyesekkel; 17. Karbonátos kőzetű hegységek gyertyános, molyhos és cseres tölgyesekkel, valamint karsztbokorerdőkkel; 18. Kristályos röghegységek cseres tölgyesekkel; 19. Kristályos röghegységek hegyi gyertyános tölgyessel, szubmontán bükkössel, jegenye és lucfenyvessel.

17. Középhegységek csapadékos szubatlanti jelleggel: 20. Erősen tagolt vulkanikus hegységek hegyi gyertyános tölgyessel, szubmontán és montán bükkösökkel; 21. Karbonátos kőzetű fennsíkos hegységek szubmontán és montán bükkösökkel. • A természeti környezet adta feltételek nagyrészt meghatározták a gazdasági tevékenység kereteit. Az uralkodó ágazat a mezőgazdaság volt. A magyarság az Etelközben mintegy 10 milliós állatállománnyal rendelkezett. • A honfoglaláskor az állomány egy része elpusztult, vagy az Etelközben maradt. Ezért nem vezethetett jelentős feszültségekhez a legelő terület szűkülése a korábbi 500-800 000 km2-ről a Kárpát-medencében 150-170 000 km2-re.

18. Másrészt az alföldi és dombsági tájakon több és jobb minőségű takarmány termett, mint a Kelet-Európai-síkság sztyeppéin. • Korábban a legelőterület csökkenésével magyarázták a magyar pásztortársadalom válságát, melyet őseink nyugat- és dél-európai zsákmányoló hadjáratokkal próbáltak volna megoldani. • A Kárpát-medence alföldi és dombsági területeinek állateltartó kapacitása a bőségesebb csapadék, ill. vízellátottság miatt magasabb, mint a vándorlás és megtelepülés korábbi helyein. • A jó legelők lehetővé, a szűkebb tér egyszersmind szükségessé tették az életformaváltást: a hagyományos nomadizálás helyett az állatokat a téli szállások közelebbi-távolabbi környezetében legeltették. Ez a megváltozott létfeltételekhez való racionális alkalmazkodást jelentette.