Reziliencia - az alkalmazkodás (?) művészete

1. Reziliencia - az alkalmazkodás (?) művészete Csatószegi Zsolt (magyar hangja:….  ) 2009. Február 7.

2. Reziliencia • Mit jelent a fogalom? • A fogalom még nem épült be a magyar szakmai nyelvezetbe, pedig a nyugati (különösen angol nyelvű) szakirodalomban hosszú évek óta és jelenségek széles körére használatos.

3. Mi a reziliencia? • A fogalomnak egységes, általánosan elfogadott definíciója nem létezik. Masten (2002), a téma egyik jelentős kutatója a fogalom definiálására két kritériumot tart nélkülözhetetlennek: • - az illető egyén jól elboldogul az életében, • - jelenleg vagy korábbi időszakban nagy mértékű rizikónak vagy nehézségeknek van/volt kitéve.

4. Masten (1997) és kutatócsoportja szerint a reziliencia a sikeres alkalmazkodás folyamata, képessége vagy kimenete a kihívást jelentő vagy fenyegető körülmények ellenére. A rezilienciára mint egyfajta hétköznapi mágiára tekint, amely elérhető célként jelenik meg a legtöbb esetben. Az alkalmazkodási folyamat kulcsfontosságú az ő olvasatában. Azokat tartja a fejlődést leginkább károsító folyamatoknak, melyek az alapvető emberi alkalmazkodási folyamatok normatív működését veszélyeztetik. Az alapvető emberi alkalmazkodási rendszereket a következőkben határozza meg: a kötődési kapcsolat, az egyén tanulási és problémamegoldási képessége, önszabályozó rendszereinek működése, énhatékonysága, a család rendszerének működése, a tágabb közösség szerveződései, vallási és kulturális hagyományok (Masten, 2002).

5. Más szerzők más módon definiálják a reziliencia fogalmát. A Nemzetközi Reziliencia Projekt definíciója szerint olyan emberi képességet értünk alatta, ami lehetővé teszi egy személynek, csoportnak vagy közösségnek, hogy megelőzze, minimálisra csökkentse vagy legyőzze a különféle megpróbáltatások károsító hatásait (Grotberg, 1995, 1997/a és b). Skehill (2001) tanulmányában arra utal, hogy a kutatók többsége, akik a kérdéssel foglalkoztak, megegyeznek abban, hogy a fogalom bizonyos kimenetekkel írható le leginkább a mentális egészséget és a szociális szférát illetően.

6. Összességében elmondható, hogy a reziliencia definícióiban vannak közös pontok. Minden szerző kiemeli a kedvezőtlen körülmények, nehézségek vagy rizikótényezők meglétét. Rizikómentes vagy alacsony rizikójú környezetben és/vagy körülmények között rezilienciára nincs sem lehetőség, sem szükség.

7. A reziliencia a rizikónak kitettségen alapul, s nem annak elkerülésén. Ilyen helyzetben az egyén kialakít egy rá jellemző megküzdési módot, amely ha sikeresnek bizonyul, alkalmazható lesz jövőbeli helyzetekben is. Elfogadott nézet ezen felül a kompetencia megléte, a kedvező fejlődési kimenetek, a megfelelő szintű alkalmazkodás és beilleszkedés, az életkornak vagy fejlődési fázisnak megfelelő fejlődési feladatok betöltésének képessége.

8. A rezilienciát vizsgáló szerzők leginkább a különböző kimenetek teljesülése vagy nem teljesülése alapján ítélnek meg egyéneket vagy közösségeket reziliensként vagy nem reziliensként. a rezilienciát jellemző módon az általánosan elfogadott tudományos konszenzus nem tekinti állandó jellemzőnek, illetve mindig jelenlevőnek. Ezzel szemben elfogadott, hogy a fejlődés egyfajta általános menetét lássák benne, ami legjellemzőbb módon különféle kimenetekben nyilvánul meg. Masten (1997, 2002, 2003) és munkatársai három csoportot különítettek el a vizsgált mintából.

9. Reziliensnek azokat tekintették, akik a korábban említett elboldogulás és magas szintű rizikó vagy nehézségek kritériumainak megfeleltek. • Rosszul alkalmazkodók azok, akik a reziliens csoporthoz hasonló szintű nehézségekkel küzdöttek vagy küzdenek, de az elboldogulás terén kevésbé sikeresek. • A harmadik csoportot a kompetens fiatalok jelentik, ők szintén jól boldogulnak (a reziliens mintához hasonlóan), de a rizikó vagy nehézségek szintje az életükben csekély mértékű.

10. A reziliens és kompetens csoport életében több erőforrás állt rendelkezésre, illetve hatékonyabban voltak képesek ezeket az erőforrásokat felhasználni rosszul alkalmazkodó társaiknál (pl. szülői szerepet hatékonyan betöltő felnőtt, átlagos vagy annál jobb kognitív fejlődés, pozitív önértékelés). A rosszul alkalmazkodó csoport nemcsak kevesebb erőforrással rendelkezik, hanem inkább hajlamosa negatív érzelmek átélésére és stresszre, mind abban az értelemben, hogy saját akcióik révén inkább kerülnek stresszes helyzetekbe, másrészt pedig rosszabbul reagálnak a stresszként megélt kihívásokra.

11. Önértékelésük alacsonyabb szintű kompetens és reziliens társaikhoz képest. A reziliens csoport felnőttként is magasabb szintű kompetenciával rendelkezik a rosszul alkalmazkodókhoz képest, közülük viszont néhányan képesek voltak életük menetének alapvető megváltoztatására a felnőttkor küszöbére érve. Például csatlakoztak a hadsereghez, elköltöztek otthonról, szerencsés házasságot kötöttek, az iskolát korábban abbahagyók visszatértek és befejezték azt. Ők felnőtt életükben sokkal inkább jellemezhetők voltak a siker és kompetencia terminusaival, a reziliens és kompetens csoportokhoz hasonlóan.

12. A rezilienciának van bizonyos ára is. Néhány vizsgálat nagyon pregnánsan kimutatta, hogy a reziliens fiatalok akik naponta kénytelenek megküzdeni az őket érő hátrányokkal és nehézségekkel, a belső distressz jeleit mutatják (Masten, 1997). Masten (1997, 2003) kutatása a kambodzsai polgárháborút túlélt és az Egyesült Államokba menekült fiatalok vizsgálatáról remek példája ennek. Az otthon elszenvedett háborús körülmények a normál emberi tapasztalatokon túlmenő szintű nehézségeket és kegyetlenségeket éltek át.

13. Szenvedtek a poszttraumás stressz szindróma tüneteitől, érzelmi zavarok jeleit mutatták, pl. rémálmaik voltak, nehézséget okozott a koncentrálás, rémes emlékek törtek elő belőlük, kiegyensúlyozatlanságot mutattak, gyakran mérhetetlen szomorúságot éltek át. Ezzel egyidejűleg boldogultak az életben, továbbtanultak, barátokat szereztek, beilleszkedtek új környezetükbe, új hazájuk elfogadott és sikeres polgáraivá váltak. Masten (2002, 2003) és más kutatók (Spaccarelli és Kim, 1995.) a reziliencia meglétének fontos kritériumát látják az adott életkor, illetve fejlődési szakasz feladatainak megfelelő megoldásában és ellátásában.

14. Ezek a feladatok függenek az életkoron túl a szociális kontextustól, a történelmi időszaktól, amiben a gyerek él. Például iskolás gyerek halad a tanulmányaival, kijön a többi gyerekekkel és képes barátságokat kötni, követi az otthoni, iskolai és közösségi szabályokat (tanulmányi kompetencia, szociális kompetencia, magatartás). Serdülőknél több az intim barátság és magasabb fokú a tanulmányi teljesítmény, mint fiatalabb gyerekeknél. Ahogy az egyén egyre idősebbé válik, a kompetens viselkedés más területei lesznek egyre jelentősebbek. Serdülőkorban és azon túl így a romantikus kapcsolatokra vonatkozó és a munkával kapcsolatos kompetenciák értékelődnek fel.

15. A jó kimenetek elérésében, a rizikóval szembeni védőfaktorok biztosításában kiemelt szerep juthat az iskolának különösen annak fényében fontos tekintetbe venni az iskola és a pedagógus szerepét, hogy a gyerekeket fenyegető problémák (szegénység, válás, személyiségükből fakadó rizikók) az iskolába járók nagyon nagy százalékát érintik. A pedagógia eszközei, az iskola jól felépített és strukturált működése, a pedagógus személyre szabott figyelme és hozzáférhetősége sok esetben jelentheti a menekülés legfontosabb és talán egyetlen útvonalát bizonyos gyerekek számára. Tanulmányomat Masten (2002) szavaival zárom: a reziliencia elérhető cél, amire törekednünk kell.