A birtokviszony jelölésének története

1. A birtokviszony jelölésének története

2. A birtokos személyjelek eredete • Az alapnyelvi személyes névmások agglutinálódtak toldalékká (kivéve a T/3.). • Az ősmagyar eleji birtokos szerkezet: ház én, ház te stb.

3. Az agglutináció folyamata • szintagma: *kota mV • sorvadó szóvég: *χoda mV • lekopott véghangzó: *χoza-m

4. Az E/2. változása • Mivel a *χoza-t felépítésű alakok homonimiában voltak a tárgyragos, valamint a lokatívuszragos alakokkal, ezért zöngésült: • *χoza-d

5. Az E/3. változása • Az ősmagyar elején a sV névmás szó eleji s- hangja elnémult (l. pl. m. epe, f. sappe-, m. öl (fn.), f. syle- stb.) • Így az ősm. E/3.: *χoda-V > *χoza-V > *χozá > *χoza • A palatális alakokban: • *kede-V > *keze-V > *kezé > *keze • *kede-V > *keze-V > *kezí > *kezi

6. Az E/3. -ja/-je változata • Az ősm. kori török jövevényszavakban bukkanhatott fel először. • *árpá-á > *árpájá > *árpája • Később ezek mintájára (analógiájára) minden mgh.-s szóvéghez ebben a formában járul.

7. Az E/3. -e/-i alakjának homonimiája • Az ősm. végére a kezi akár hármas homonimiában is állhatott: • ‘kéz’ • ‘keze’ • ‘kezei’ • A birtoktöbbesítő jel az újraalkotott teljes tőhöz kezdett kapcsolódni: kez-i > keze-i

8. A többes számú alakok változása • T/1.: • Ősm. mVkV > -mVkV > -mVkV > -mVk • Óm. -muk/-mük > -mk > -unk/-ünk ~ -onk/-önk • T/2.: • Ősm. tVkV > -tVkV > -tVkV > -tVk • Óm. -tuk/-tük > -tok/tëk > -tok/-tëk/-tök • T/3.: • Ősm. -kV > -k • Óm. -k > -uk/ük ~ -ok/-ök

9. A birtokjel kialakulása • birtokviszony jelölésének egyik formája, a birtokost megnevező szón képes jelezni, utalni annak birtokára • az ilyen szóalak egy olyan birtokos jelzős szintagmával egyenértékű, melynekbirtokszavát az -é morféma helyettesíti • nem mutat személyre, nem illeszkedik formailag sem, alapnyelvi örökségből származik, előzménye az -é latívuszi határozórag, amely már az ómagyar kor elejéről adatolható • az alapnyelvi *-i morfémából+tővéghangzóból jött létre, a kettő diftongust alkotott az ősmagyar korban • majd monoftongizációval hosszú mgh.-vá fejlődött

10. A birtokjel fejlődése • jelként rögzülése az ősmagyar korra tehető: már az ősmagyar korban beépült a birtokos névmási sorba • a monoftongizáció eredményeképpen létrejövő kétféle hosszú mgh.-s alak kétféle funkcióban élt tovább • az -é birtokjeles és az -i melléknévképzős szóalakok grammatikai használatban, mondatbeli szerepük szerint jobban elkülönülnek • az -é birtokjeles alak a mondatban állítmány, alany, tárgy, határozó vagy értelmező lehet, de jelző nem • az -i képzős melléknév elsősorban jelző, ugyanazt a szemantikai tartalmat hordozza, mint az -é birtokjel • kései kialakulását igazolja a szóalakban elfoglalt helye, többi névszójel után állhatott, de más névszójel nem követte

11. A birtokos jelző ragjának eredete • keletkezéstörténetileg három fokozat különíthető el: • a birtokos jelzős szerkezet teljesen jelöletlen, a tagok viszonyára csak a szórend utal • a szerkezet lehet egyszeresen jelölt, az alaptag viseli magán a birtokos személyjelet • a birtokos jelzős szerkezet lehet kétszeresen jelölt, az alaptag birtokos jelzős személyjelet visel, a jelző pedig –nak/-nek ragot • a három fázis időbeli távolsága évezredekben mérhető, a folyamat egy általános tendencia érvényesülését mutatja – a nyelvi fejlődés a teljesen jelöletlen állapottól halad a mind bonyolultabb jelölés felé • morfematikai jelölésének a lehetősége az ősmagyar kor utolsó szakaszában teremtődött meg, ennek grammatikai eszköze a -nak/-nek rag lett

12. A szórend és a birtokos jelző ragja • néhány szintaktikai helyzetben kötelező, az esetek többségében viszont másodlagos, szabad változatként jelentkezik az eredetibb jelöletlen forma mellett: • Székláb • A szék lába • A széknek a lába • a teljes jelöltség kialakulásának közvetlen funkcionális oka a jelöltség és a szórend belső összefüggésében rejlik • hagyományos szórend esetén, mikor a jelző és a jelzett szó sorrendben a szerkezet két tagja szorosan egymás mellett állt, a jelölés hiánya nem okozott kommunikációs zavart • a közbeékelődések vagy a jelző és a jelzett szó felcserélődése miatt a két tag elszakadt egymástól, ilyenkor szükség volt morfematikai kitevőkre amely a tagok összetartozását mindig egyértelműen jelzi • a mondatszerkezetek bővülésével ez az igény egyre nyilvánvalóbbá vált, ennek tett eleget a -nak/-nek rag

13. A birtokos jelző ragjának fejlődése • alaki kitevője a részeshatározó ragjából alakult ki, ennek oka, hogy számos nyelvben vannak olyan szerkezetek, amelyekben a datívusz grammatikai tartalma igen közel áll a genitívuszéhoz, különleges átmeneti eset a datívusz poszesszívusz, és ez a birtoklás kifejezésére szolgál azokban a nyelvekben ahol nincs meg a ‘birtokol’ jelentésű ige (Nekem van két lányom.) • a magyar nyelvben ráadásul bizonyos mondatszerkezetek kedvező hátteret biztosítanak ehhez a változáshoz, a részeshatározó után következhetett E/3. személyű birtokos személyjellel ellátott szóalak, valóságvonatkozása alapján akár birtokszava is lehetne az előbbinek • ezekben a mondatokban könnyen bekövetkezhetett olyan szerkezeteltolódás amelynek eredményeként a -nak/-nek ragos főnév birtokos jelzővé értékelődött át • a rag hangtestében alaki elkülönülés nem kísérte a funkcionális változást • a -nak/-nek rag eredetileg helyhatározórag volt, funkcióváltozása hasonlóan történhetett, mint az -é birtokjel esetében, a változás alapja funkcionális kapcsolatukban rejlik • a latívuszi árnyalatot kifejező -nak/-nek ’felé’ jelentésű volt, ebből könnyen megmagyarázható a ’neki és az ’övé’ jelentés