Turizmus és kulturális örökség.

1. Turizmus és kulturális örökség.

2. Tárkány Szűcs Ernő Magyar jogi népszokások A szélesebb jelentéskörű fogalom az öröklés. Ez a magántulajdoni rendszer velejárója, és az a legfontosabb funkciója, hogy ezt a rendszert és magát a családot is fenntartsa, állandósítsa, még akkor is, ha megszűnik a közvetlen, biológiai folytonosság, az egyes tulajdonosok – sorsukat beteljesíve - rendre meg is halnak. Öröklésnek nevezzük azt a a jogilag szabályozott, tehát normatív folyamatot, amelyben valamely személy (az örökhagyó) vagyontárgyai és személyéhez fűződő jogai (együttesen ezeknek a neve: hagyaték) halála esetén utódaira szállanak.

3. Az öröklés szabályai a társadalmi viszonyok eltérései folytán, a történelmi kortól, a földrajzi helytől és az öröklési folyamatba belekerülő vagyontárgyaktól függően, rendkívül változatos képet, folyamatot mutatnak. Kialakulásukban lényeges szerepe volt a középkori vallási, állami, földesúri nézeteknek és hatalmi körülményeknek. Igen nagy figyelemmel követik, szabályozzák a társadalom tagjai, csoportjai, intézményei azt, hogy ki milyen mértékben legyen utód a halott örökében.

4. Paraszti, a modernizációban megkésett vidékeken, így a Székelyföldön ma is tapasztalható az ősiség elve. Ez a vagyonnak, leginkább az örökölt földbirtoknak a család, a rokonság kezén való megtartásra irányuló jogi eszköz, amely korlátozta a vagyon forgalmát, és az öröklést leszűkítette a vérségnek megfelelő körre, azon belül a leszármazás fokozataira, szintjeire. Az ősiség védte a családi vagyont. Az ősi vagyon nem egyedül azé volt, aki bírta, hanem az azonos ősöktől származó, azonos nevűekből álló egész nemzetségé. Még a szerzett dolgok is ősivé válhattak azok szempontjából, akik a törvényes öröklés szabályai szerint azt szüleitől örökölték. A végrendelet is az ősiség elvébe gyökerezett: a család, rokonság a végrendelkezésnél úgy gyakorolta a vagyon feletti ellenőrzés jogát, vagyis azt, hogy a végrendelkező akarata ne érvényesüljön, ha nem a családba maradt a vagyona, hogy egyes helyeken élő jogi népszokásként megkívánták a végrendelet elkészítésénél valamennyi rokon együttes jelenlétét.

5. Az öröklés központi mozzanata volt az örökség átruházása. Ennek eszköze volt a végrendelet. A XIX. századi végrendeleteknek is még kiegészítő részei voltak a rendelkezések (testatio). Kétfélék lehettek: az ,,örökösnek való kijelölések" és a ,,hagyományok". Az első volt a személyeknek, a második pedig az intézményeknek átadandó, ezekre szálló örökség-részek. A második rendelkezési forma, azaz a hagyomány a hatalmi szerkezeteket uralók ,,megszelídítését" szolgálta: ezeknek a hagyományoknak a célzottjai azok az intézmények vagy patrónusok (egyház, földesúr, jegyző…), akik megkönnyíthetik – vagy ha úgy gondolják, megakadályozhatják -- az örökség átszállását. A hagyomány egyfajta adó volt a hatalmat gyakorlók és intézményeik fele. A hagyományok sorában a feudális korban legjelentősebbek voltak azok, amelyek az egyház és a földesúr, valamint a távolabbi rokonság érdekeit képviselik.

6. Az egyháznak ,,kegyes hagyományt", lélekváltságot (donum pro salute animae) juttattak. Két okból is fontos volt ezt cselekedni: az adománnyal a halál utáni üdvözülést próbálták megváltani, de ezáltal egyben igyekeztek bizosítani a hátramaradottak jó kapcsolatát is az egyházi és világi körökkel, a hatalom helyi letéteményeseivel, nem is szólva arról, hogy sok földesúr csak hagyomány (azaz az alattvalói vagyonból való részesedés) fejében volt hajlandó a végrendeletet jóváhagyni, vagyis az egyéni örökséget engedélyezni. A hagyomány pénz, jószág, ritkán föld lehetett. Néha a felhasználás konkrét céljait is meghatároztak: a templom székének felújítása, ablakának kijavítása, gyertyák vásárlása. Hagyományozásra nem mindig az önkéntesség vezetett, sűrűn előfordult, hogy a világi hatóságok nyomást is gyakoroltak ilyen célból az alattvalóikra.

7. A hagyományok egyéb, éppen aktuális közcélokat is szolgálhattak – például a ,,városi tűzoltó kassza részére". Elég szép összegű hagyományok találhatóak a végrendeletekben az iskolák, könyvtárak stb. céljaira. Továbbá ebből fedezték az elhaltak torát, temettetési költségeit. A vagyonos emberek haláluk előtt eldöntötték, hogy vagyonuk mely része marad a családtagok tulajdonában, és melyek lesznek azok a vagyontárgyak, értékek, amelyek kikerülnek onnan, vagy a ,,hatalmasak" zsebébe vándorolnak, vagy a köz tulajdonába mennek át. Ebben a korszakban, a fogalom eredeti értelmében a hagyomány az egyéni vagyonnak az a része, amely az öröklési folyamat nyomán NEM marad a családtagok egyéni tulajdonában.

8. Hagyomány - értelmezések Az elmúlt két században, különösen pedig a népi kultúra felfedezése, a nemzeti kultúra részeként való kultiválása nyomán a hagyomány a ,,nemzeti hagyományaink", vagyis a közösnek tekintett múltból átszármazó szokások, viselkedésformák, meg a ,,népi hagyomány " vagy ,,paraszti hagyomány" jelentéskörben vált egyre inkább használttá, elfogadottá. Ma már a köznyelvi értelem mellett, ettől elhatárolódva, kidolgozott szaknyelvi fogalomként is használatos, elsősorban mint a néprajz terminusa.

9. ,,A közösségi magatartásformák és objektivációk nem örökletes programja, a kultúra invariáns-rendszere, a kultúra grammatikája. A hagyomány jelenléte az emberi közösségek létének feltétele, az élők világában egyedül az emberi közösségek sajátja, amennyiben ezek élettevékenységét a genetikai kódokban rögzített programokon túl olyan szimbolizált jelrendszerek irányítják (pl. a nyelv), amelyek a megtanulás-elsajátítás folyamatában válnak a különféle típusú (szociális, etnikus) közösségek tagjainak birtokává, szervezik ezek viselkedését. A hagyomány nem egyéb, mint e szimbolizált jelrendszerek összessége. Helytelen az a néprajzi szakirodalomban megtalálható gyakorlat, amely a hagyomány köznyelvi értelmét megszorítás nélkül elfogadja, az ,, ősi"-vel. ,,örökség"-gel, a tudományszak kutatási tárgyával azonosítja.”

10. Az etológia álláspontja szerint a közösségi magatartásformák genetikai alapjai hordozzák az állandóságot, ez az emberi egyed genotípusa, ugyanakkor ezek mindig egyedi módon, az élettér és életkörülmények hatására alakulnak ki, tehát ami látható (vagyis mindaz, ami objektiváció), az a fenotípus. Maga a genom sem teljesen változatlan, hiszen minden egyed létrejöttekor lehetségesek a mutációk. A hosszú ideig viszonylag stabil genetikai állományhoz, öröklési programhoz képest azonban a jelen gyors átalakulásaiban, a mindennapi interakciókban, szocializációban, a múlthoz és jövőhöz való viszonyulásban kialakuló egyedek igen nagy változatosságot mutatnak. A meghatározás szerint ebben a nagy változatosságban rendet kialakító és rendet fenntartó szimbolikus jelrendszereket nevezzük hagyománynak. Ha így van, akkor a meghatározásból kiolvasható kultúra-felfogás nem tartható. Minden, ami az emberi társadalmakban a ,,genetikai programokon rögzített programokon túl" van, és amit ,,szimbolizált jelrendszerek irányítanak", az maga a kultúra - lásd például Geertz meghatározását: ,,legfontosabb tulajdonunk mindig azokból a szimbólumokból áll, melyek eligazítanak minket a természetben, a földön, a társadalomban és abban, amit éppen teszünk: világnézetünk és életszemléletünk szimbólumaiból" (Geertz 1994:76). Tehát ebben az esetben a hagyomány és kultúra meghatározásai egybecsúsznak.

11. Köznyelvi értelemben, amelyet a néprajzi szakirodalom is átvesz, használ, a hagyományt a régmúltban meglevővel, és az abból átszármazottal, tehát a régmúlt mai nyomaival, ma is meglevő elemeivel azonosítják, és örökségnek is nevezik. Keszeg Vilmos: a néprajzi gyűjtő a hagyományról való beszélés-variánsok megszilárdult formáival találkozik, amikor megjelenik a gyűjtés helyszínén és arra bíztatja beszélgetőtársait, a helyieket, hogy ,,a közösség kultúrájáról és életéről", ezen belül pedig a paraszti múltról és annak mába átszármazott elemeiről, azaz ebben az értelemben a közösség hagyományairól beszélgessenek. Ami nagy gondot okoz ilyenkor: egy, a hagyományról a médiában kialakult beszédmód – ez ,, a hagyományról való beszélés egy stílusa és terminológiája". Ez a jelenség, értelmezésem szerint, egyértelműen az örökségalkotás általános beszédmódjaihoz sorolható. A gondot a kutató számára az okozza, hogy ennek igen nagy a szabályozó – adott esetben a néprajztudomány által igényelt, tehát tudományos közegbe beépíthető információkat torzító – ereje.

12. ,,A médiáról, a médiának a hagyományokról való beszédmódjáról kialakult előzetes tapasztalatok mindkét irányban szabályozzák a hagyományról való beszélést. A különböző tv-csatornák adásai, a népművészeti kiadványok és albumok kialakították, állandósították a hagyományról való beszélés egy stílusát és terminológiáját. Gyűjtés közben a megkérdezettek nemegyszer automatikusan helyezkedtek bele ebbe a szerepbe, kezdték használni e beszédmód normáit. A gyűjtést motiváló, a médiában szerepeltetett motivációk (az ősiségek megmentése, feltárása, rögzítése) olykor a magunk terepmunkáját is nehezen irányíthatóvá tették. Beszélgetőpartnereink sokszor kérdezetlenül kultúrájuk látványos, egzotikus, számukra is távoli, survival rétegét igyekeztek rekonstruálni. A farsang például hangulatos, játékos, tréfás jellege miatt olyan beszédtémát képez, amely sokszor a gyűjtő érdeklődését is leköti, a nézők és az olvasók nosztalgia iránti igényét is kielégíti, s a róla való beszélés a bennszülött számára is semleges területet biztosít. Ezért is a beszélgetés során kérdezetlenül is erre a témára tértek rá, illetve ennél időztek előszeretettel. A gyűjtésről a bennszülöttekben élő kép okozta azt is, hogy többen és többször kijelentették, hogy az ő közösségükben nem élnek, kihaltak már a hagyományok. „

13. Istvánovits meghatározásából és Keszeg idézett szövegéből, valamint az Aranyosszék népköltészete előszavának más részleteiből megállapítható, hogy különböző álláspontot képviselnek. Istvánovits a hagyományt igen, az örökséget nem tartja kutatási tárgynak. Keszeg hagyomány-értelmezésének sarkpontja, hogy a hagyomány mai használata, jelentései is a hagyomány életéhez, mai változataihoz sorolhatóak. A kutatónak feladata, hogy figyeljen az örökség-diskurzusra ( ,,az ősiség feltárására, megmentése, rögzítésére"), mint a kulturális jelentésadás mai, de a múlt elemeit felhasználó, kis és nagyobb közösségek, szervezetek által kialakított gyakorlatára. A tudományos fogalomhasználat megpróbál szakszerű, következetes lenni, de a mindennapi szóhasználatban nincs kimunkált, több évtizedes, intézményesen is támogatott, egységesített használata a régi, hagyományos, örökség megnevezéseknek, és az ezekkel a megnevezésekkel zajló tevékenységeknek. Nem kell csodálkozni tehát azon, ha ezek a megnevezések és értelmek keverednek, kavarognak.

16. ,,A tájházak vagy falumúzeumok olyan szabadtéri néprajzi gyűjtemények, amelyek a helyben összegyűjtött és megőrzött tárgyakkal az adott település vagy tájegység hagyományos népi kultúráját, a népi építészet szempontjából jelentős (esetleg népi műemlékeknek minősített) épületekben berendezett lakásbelsőket, olykor a műhelyeket, a gazdasági épületeket, vagy a kezdetlegesebb ipari létesítményeket mutatják be." – olvashatjuk az Örökségünk című negyedévente Székelyudvarhelyen megjelenő folyóiratban ( 2007. 4./2). A múltat bemutató épületek Hargita megyében: a tájházak című cikkben. Mi is történik, és milyen értelemben használatos ebben az esetben a ,,hagyomány"?

17. Olyan falusi házakról, épületekről, gazdaságokról van szó, amelyek maguk is régiek, meg olyan tárgyakról, amelyeket idős emberek egykori mindennapi használati tárgyai voltak, és azoktól vagy utódaiktól gyűjtöttek egy helyre, az erre kijelölt házba. Jellemzően helyiek (esetleg helyben előállítottak, de mindenképpen egykor helyben használtak) ezek a tárgyak. Különböző korszakokból származnak, a modernizáció különböző hullámainak hátán érkeztek a faluba. Nem az egyes tárgyak az érdekesek (bár van egy-egy ,,különösen szép", ,,különösen egyedi" vagy ,,különösen régi" közöttük), hanem az, hogy együtt, ebben a házban, a ház körüli udvaron, gyűjteményként a ,,hagyományost" képviselik, a (vélt vagy valós) ,,múltat" mutatják be.

18. Ez független attól, hogy hány ilyen tárgy van, hogy milyen tárgycsoportok (használati tárgyak, dísztárgyak, lakberendezési tárgyak, szerszámok, stb.) milyen létszámban képviseltetik magukat, hogy milyen szakértelemmel gyűjtötték, konzerválták, őrzik őket, milyen szakértelemmel rendezték be a házat, és ez a ház milyen szempontok alapján lehetett ,,népi műemlék", meg hogy mit is lehet érteni azon, hogy tájházban berendezett ,,kezdetlegesebb ipari létesítmény". Független a tudományos meggondolásoktól. A fontos az, hogy a ,,minden örökség" helyi szentélyei, rendezvények helyszínei, turisták megállóhelyei ezek a falu teréből kiemelt, elkülönített, és az örökségkonstrukció szabályai szerint működő helyszínek.

21. A ,,ködoszlatás", ,,mítoszrombolás" szívesen vállalt, fontosnak tartott tevékenysége a felvilágosodásból átörökölt ideológiát magukénak valló értelmiségieknek. A hun-székely leszármazás híveinek viszonyulását elemezve Hermann Gusztáv Mihály nem örökségről, hanem a törénettudomány által feltárt múlthoz viszonyítva ,,virtuális" múltról beszél: ,,A köztudat szintjén ez a hagyomány ma is tartja magát, sőt, a kisebbségi lét feltételei között a megmaradás egyfajta szimbólumává nemesedett, érdekes volna tudni, mekkora ma feltétlen híveinek száma. Merthogy nagyon sokan elfogadják, mint a székely helytállás jelképeinek tárházát, mely ugyan sok ponton ütközik a forrásokból tükröződő történelmi valóval, de egyszersmind kitörölhetetlen a székely ember lelkéből: egyfajta virtuális múlt."

22. Az ,,ősi, hősi múlt" mába való beépülésének példájaként felhozható hun-székely leszármazás, meg főleg mindaz, ami ma véleményként, tevékenységként erre épül, az egyértelműen az örökségalkotás körébe tartozik. Akkor pedig érthető, hogy a tudományos közösség által el nem fogadható realitás – de a ,,feltétlen hívek számára" múltként nem virtuális, hanem hatásában, megjelenítésében, továbbélésében igenis valós. Ezt a valósságot a fenti idézet szerzője is érzékeli: a székely-hun leszármazás ,,szimbólummá nemesedett", ami már más kategória, mint a tudás, meg hiábavaló is lenne a tudományos pontosítások sora, mert ez a tudásfajta ,,kitörölhetetlen a székely ember lelkéből". Magyarázható ez azzal, hogy valójában nem tudás, hanem vágyteljesítő ismeret, közösséget egybeforraszó identitásszimbólum. Igen erős mai valóság – és csak a kutató veszi észre és teszi szóvá, hogy ütközik a ,,forrásokban tükröződő történelmi valóval".

23. Múlt, örökség, aktualitás. ,,Kész hát a mű: egy része a valóságból merít, más részét a képzelet szülte, de minden szava igaz…" • (Alex Haley Gyökerek c. könyvének bemutató szövegéből, lásd Löwenthal 2004:82.) Múlt és örökség: ikerfogalmak. Csak a történelem, mint tudomány, és az örökségalkotás, mint a jelen használatot kiszolgáló tevékenység különbözik igen nagymértékben. Mi a történelem, a múlt tudományos kutatása miért igényli a történelemtudomány módszertanát, intézményeit, eredményeit? A történelem sokféle lehet – a történelemtudomány azonban, mint minden tudomány, egyetemes szempontok, egyetemesen érvényes módszertan kidolgozására és használatára törekszik.

24. A kronológia betartása. Nemhogy egy történettudós, de egy érettségiző számára is nyilvános bukást jelent, ha írásában összekeveri 1492-őt, a Kolumbusz expedíciójának időpontját 1620-szal, a Mayflower telepeseinek amerikai, New England-i partraszállásával. Kétségeim vannak afelől, hogy Orbán Balázs, aki a népélet kutatójának (így törénésznek is) tartotta magát, és mindig kihangsúlyozta: „ a nép fantáziája szerint a régmúltban élő" tündérekről ír, kritika nélkül elfogadta a különböző elmesélt események dátumairól hallottakat. Nem ragadtatta magát arra például, hogy megadja a tündérvárak építésének évszámait.

25. Történelemkutatás – örökségalkotás ,,Plymouth városa jóval a nagy esemény, az első telepesek érkezése után felállított egy megfelelőnek látszó kőtömböt, mondván: a Mayflower hajónak itt kellett partot érnie. Plymouth egyértelműen mítikus hely a látogatók számára. Elég megnézni, milyen kérdések jutnak eszükbe, amikor a bizarr, régimódi baldachinnal ellátott emlékhelyre lépnek: ,,Miért nincs ráírva a sziklára, hogy 1492?" – csodálkoznak egyesek…. A közeli Mayflower - másolat nyilvánvalóan kedvez a Kolumbusszal kapcsolatos, téves asszociációknak: ,,Hol a másik két hajó, a Nina és a Pinta?" Legjobb ez a kérdés: ,,Hogy tudta felvinni azt a sok állatot egy ilyen kis hajóra?” A múlt idők egybecsúsznak, és Új-Anglia megalapítása nemcsak Amerika felfedezésével olvad össze, hanem a középkori, sőt bibliai történetekkel is. Ha történeti tudásnak vesszük, teljesen értelmetlen egyveleg, de ha örökségként értelmezzük, mindjárt láthatóvá válik jelképi ereje: a szikla és a Mayflower lett minden kezdet, minden új világ fele vezető utazás szimbóluma."

26. Ha örökségként értelmezzük – íme a tudományos szempontból ,,értelmetlen egyvelegnek" számító megjegyzéseket más viszonyrendszerbe helyező horizontváltás. Az örökségalkotás, az örökséggel való foglalkozás alapanyaga éppúgy a megtörtént események megszámlálhatatlan sokasága, mint a történelemkutatásnak. Csakhogy más előfeltételezésekkel, más célokat követve nyúlnak az örökségalkotók a történelémi eseményekhez – válogatnak, kiemelnek, torzítanak, ha egy történész szemével nézzük: akkor igenis hamisítanak. Mindezt azért teszik, hogy jelképeket termeljenek, meg a jelképek felhasználásával, azaz a hatékonnyá formált jelképek felhívó és közösségteremtő erejére alapozva, tevékenységeket, és ha sikerül: tartós rítusokat szervezzenek.

27. A történelemkutatás – tudományhoz illően – állandóan ismeretelméleti kérdésekkel birkózik: mennyire tárható fel a múlt egy időszaka, egy eseménye? Milyen mennyiségű forrás szükséges ehhez, milyen fajta források, és milyen tudás, hogy értelmezze ezeket? Ha elődeink más indítékok szerint cselekedtek, máshogy szervezték világukat, mindez azt jelentette, hogy más jelentéseket (jelentések megfejtendő sokaságát) tulajdonítottak saját tevékenységeiknek. Összehasonlítható-e egy mai, az ismert glóbuszon és megannyi elektronikus tájékozódási eszköz segítségével végzett ,,felfedező expedíció" Kolumbusz utazásával? Megérthetjük-e, hogy az Új Világ partjainak megpillantása mit jelentett Kolumbusz és társai számára?

28. Vágyak, hitek, nemes hazugságok (avagy mi a PR alapanyaga?) A történelemkutatás nem tudja teljesen leküzdeni az időbeli távolság miatt létező idegenséget – és ezt be is vallja. Az örökségalkotás nem törődik mindezzel. Az alapelv: a múlt csak annyiban különbözik a mától, hogy nem a miénk, hanem szüleink, nagyszüleink, őseink világa – akik hozzánk hasonlóak, jobban mondva bármennyire is szeretnénk, mi nem tudunk nagyon különbözni tőlük(az azonosság, és nem a különbség hangsúlyozása). Az örökségalkotás ennek elfogadása, az ebbe való belenyugvás, ennek kultiválása: a világ nem változik, csak a generációk követik egymást.

29. Egyszerű, belátható, a ,,józan ész" által megtámogatott, parktikus elv és gyakorlat az, hogy a világot otthonunknak tekintsük, a magunk számára berendezzük, és otthonosan viselkedjünk benne. Ezt tették őseink is, mi sem szeretnénk, hogy másképp legyen. A világ, ha biztonságosnak szeretnénk elképzelni, nem lehet idegen. Ez azt jelenti, hogy az aktuális céljaink, vágyaink szervezik kipróbált és bevált tevékenységeinket, ehhez igazítjuk erkölcseinket. Ha így van, akkor fontosabbak a vágyteljesítő mítoszok, mint a tények. Fontosabb az, hogy határokat vonjunk otthonunk köré, mint a kapuk, átjárók kitágítása.

30. A tudomány mindenkié – az örökség csupán az azt megalkotó, azt magáénak tekintő és magára tulajdonosként tekintő csoporté. Tudomány egy van – örökség annyi, ahány öröksége köré tudatosan határt vonó, örökségét ápoló csoport.

31. ,,Az örökség azokkal a törzsi szabályokkal rokonítható, melyek minden emléket különleges, féltve őrzött kincsnek tekintenek. Azért jött létre, hogy csoportérdekeket termtsen és szolgáljon, tehát csak úgy érvényesülhet, ha elzárják mások elől. A féltett hagyaték megosztása vagy csupán megmutatása elrabolná az erejét, mivel ez csupán addig hatékony, míg hozzáférhetetlen, akárcsak a pawnee indiánok varázsamulettjei. Azzal például, hogy a fehérbőrű ausztrálok magukévá tették a benszülötteknek a földhöz való, ,,álomidőben" megélt kötődését, megfosztották őket attól a kizárólagosságtól, mely értéket adott a hagyatéknak. A csoportlét fenntartásához úgyis elengedhetetlen a klánszerű zártság, ezért az örökség – mások számára érthetelen, és kifejezetten támadó jellegű felsőbbrendűségével – távol tartja a kívülállókat. A szoros belső összetartozás és a külvilággal szembeni kirekesztő magatartás a hit, és nem a racionalitás talajából fakad: nem azért magasztaljuk örökségünket, mert kétséget kizáróan igaz lenne, hanem mert annak kell lennie." (Löwenthal 2004:62)

32. Az örökség a vágyak, hitek, nemes hazugságok körébe tartozik – és elvben ez erkölcsös is lehet. A társadalom épsége és egész-sége, a közjó, az arisztotéleszi philia megvalósítása érdekében kell hozzá folyamodni. De ha az örökség-ipart tekintjük, akkor nemcsak ezért. Az örökség adott esetben megkérdőjelezhetetlen.

33. Sumner: egyetlen amerikai sem válaszolja a kérdezőnek azt, hogy nem ismeri a Monroe-elvet. Ugyanis nem az számít, hogy tudja vagy nem tudja, mi az, hanem az, hogy ,,ezt minden amerikainak ismernie kell", és a kérdezett nem vállalja, hogy ő nem amerikai. Köztudott, hogy a székely történelem sajátossága, hogy évszázadokon keresztül a Székelyföldön különböző jogi és gyakorlati autonómiák létezhettek. A történelem csak részben tárta fel a jogi meg történelmi részleteket, a premodern korszakoknak a maitól igen eltérő jellemzőit, meg a kiegyezés utáni, a magyar államba való integráció központosító, a középkorból átszármazó autonómiaformákat végleg megszüntető változásait. Mer-e valaki, aki a Székelyföldön él és székelynek tartja magát, mást mondani, függetlenül attól, hogy mi a történelmi valóság, mint azt, hogy a mai Székelyföldnek ez az autonómia az öröksége, és a múltra építkező autonómiára van szükség? És ha meri, hogyan viszonyul ahhoz, ha a többiek kétségbe vonják ,,igazi székely" voltát?