A felvilágosodás és Immanuel Kant filozófiája

2. A felvilágosodás és Immanuel Kant filozófiája

3. A felvilágosodás Angliában(a brit empirizmus: Locke, Berkeley és Hume) 1. John Locke (1632 – 1704) Főműve: Értekezés az emberi értelemről. (Ismeretelméleti munkássága mellett jelentősek a nevelésről megfogalmazott gondolatai, továbbá politikai, vallásfilozófiai és etikai nézetei is.) Kiindulópontja az a felismerés, hogy minden filozófiai fejtegetés előtt az értelem képességét kell megvizsgálni, tisztázni, hogy egy adott tárgy az értelem szférájába tartozik-e vagy sem (tehát a radikális kétely, ám más értelemben mint Descartes-nál). Locke az első kritikai filozófus, a modern ismeretkritika atyja, aki komolyan veszi azt, hogy a tulajdonképpeni filozofálás előtt ellenőriznünk kellene a gondolkodás eszközeit és lehetőségeit: képes-e egyáltalán a gondolkodás a descartes-féle matematikai-deduktív levezetésre?

4. Egyáltalánlehetséges-e ez? Például Descartes-ot a kétely nem akadályozta meg abban, hogy eleve elfogadjon egy istenfogalmat, amelynek meghatározott tulajdonságai vannak. Ám Locke rámutat, hogy ez az istenfogalom korántsem létezett az emberiség történetében minden népnél. Ezért előbb kritikailag fel kell leltároznunk az egész emberi tudatot, annak sokféle tartalmát: a benyomásokat, az akarati törekvéseket, az eszméket stb., abból a célból, hogy megállapítsuk: egyáltalán hogyan kerülnek a tudatba a képzetek és a fogalmak? Eredetüket tekintve milyen fokú bizonyosság illeti meg a különböző képzeteket? Az első kérdésre a lehetséges válaszok (már Descartes is): 1. a tudatunkban található eszmék vagy kívülről származnak, vagy 2. a gondolkodás formálja őket a kívülről származó képzetek anyagából, vagy 3. kezdettől fogva megtalálhatók a tudatban, vagyis velünk születtek. Locke: nincsenek velünk született eszmék! No innate ideas! A gondolkodás elméleti törvényei, amelyekről ilyesmiket állítanak, például az azonosság és az ellentmondás tétele, már a maguk elvontságával is arról tanúskodnak, hogy ezek az emberiség (és az egyes ember) hosszú fejlődésének kései termékei.

5. Érvényes ez az erkölcsi törvényekre is. Tehát a tudat egész tartalma csak a külső vagy a belső tapasztalatból származhat, s a belső tapasztalat pedig, mint majd bizonyítja, a külsőből vezethető le. Következésképpen a tapasztalat előtt egyáltalán semmi sincs a tudatban; a tudat egy white paper, fehér, íratlan papírlap. Műve második könyvében Locke azt bizonyítja, hogy ténylegesen minden eszme (tudattartalom) a tapasztalatból származik. Az eszmék egyszerűek vagy összetettek. A.) Egyszerű eszmék: gondolkodásunk legelemibb építőkövei, a benyomások egyszerű képmásai. a.) a külső tapasztalat (sensation). Ez az elsődleges, az ember első ügyködése, hogy megismerje a világot. Sohasem maguk a dolgok, hanem a minőségek (elsődleges és másodlagos érzetminőségek) jutnak a tudatba. Elsődleges minőségek: a testek kiterjedése, alakja, tömörsége, száma, mozgása és nyugalma. E tekintetben a testek olyanok, amilyeneknek mi érzékeljük őket. Másodlagos minőségek: szín, íz, szag, hőmérséklet, hangzás. Ezek csak alkalmilag és meghatározott vonatkozásban tartoznak a testekhez.

6. Persze a testekben létezniük kell olyan erőknek, amelyek létrehozzák bennük a másodlagos minőségek benyomását: az anyag nem közvetlenül észlelhető legkisebb részecskéinek száma, alakja és mozgása fejt ki ilyen hatást. b.) a belső tapasztalás (reflexió). Azok a benyomások, amelyek akkor keletkeznek, amikor a tudat tekintetét mintegy visszafordítja önmaga felé és saját tevékenységét figyeli meg. Ez kétféle: megismerés (észlelés, emlékezés, megkülönböztetés, összehasonlítás) és akarás. c.) Külső és belső tapasztalás együttműködése. Így pl. az élvezet és a fájdalom érzeteinél. B.) Összetett eszmék: az értelem kombináció révén alkotja egyszerű eszmékből, mint ahogy szavakat alkotunk az ábécé betűiből. A lehetséges kombinációk száma csaknem végtelen, az értelem azonban semmit sem ad hozzá az egyszerű eszmék készletéhez.

7. Fajtái: a.) Móduszok. (A szám, a tér, a tartam stb.) b.) Szubsztanciák: Isten, szellem, testek. c.) Relációk, viszonyok. (Azonosság és különbözőség, ok és okozat, tér és idő fogalompárjai.) Mivel az összetett eszmék csak kombináció útján keletkeznek az egyszerű eszmékből, nekik alapvetően semmi valóságos nem felel meg. Különösen az általánost jelölő szavaknak nincs megfelelőjük a valóságban (a nominalizmushoz kapcsolódik, a mű harmadik része). E tényleges helyzet fel nem ismeréséből ered a legtöbb tévedés. Van azonban egy kivétel: a szubsztancia fogalma. Az a belső kényszer, hogy a magukban véve csak egyes minőségeket szolgáltató benyomások mögé/alá becsúsztassunk egy szubsztanciát, amely e minőségek közös hordozója, annak feltételezésére ösztönzi Locke-ot, hogy léteznie kell egy reális szubsztanciának. Ennek lényegéről persze semmit se tudunk mondani. Alapjában véve mind a testi, mind a szellemi szubsztancia felfoghatatlan. Locke műve az első nagyszabású kísérlet, hogy az emberi tudat tartalmát szigorúan analitikus módon, csak a tényszerű adatokat figyelembe véve tárgyalják.

8. 2.) George Berkeley (1685 – 1753). Művei: • Értekezés a látás új elméletéről (1709) • Tanulmány az emberi megismerés alapelveitől (főműve, 1710). Fő gondolata: Locke két következetlensége: • valójában az elsődleges minőségeket is érzékileg - tapintás – észleljük, tehát ugyanúgy szubjektíven mint a másodlagosakat. Nem feltételezhetjük tehát, hogy benyomásaink pontosan megfelelnek a valóságnak. • Locke-nak meggyőződése, hogy az értelemben képzett összetett eszméknek nincs megfelelőjük a valóságban, a szubsztanciát azonban kivonja e tétel érvényessége alól. Berkeley úgy akarja megszüntetni e következetlenségeket, hogy kivételt nem ismerve deklarálja a következő alapelvet: minden, amit észlelünk és megismerünk, legyen az akár külső, akár belső észlelés, akár egyszerű, akár összetett eszme, akár elsődleges, akár másodlagos tulajdonság, tehát a világon minden, számunkra mindig csak mint tudatunk jelensége, mint szellemünk állapota van adva.

9. A dolgok léte csak annyit jelent, hogy észlelik őket (esse est percipi), jobban mondva: a lét – észlelhetőség. (Berkeley nem akarja azt mondani, hogy pl. egy szék csak akkor létezik, ha valaki belép a szobába és megpillantja.) Amit világnak nevezünk, az nem egyéb, mint gondolkodó tudat és e tudatban létező eszmék, s vitatja, hogy jogunk lenne feltételezni egy ezeken kívüli valóság létét – idealizmus. A valóság abban különbözik az álomtól (pl. a valóságos Nap a képzelttől), hogy egyformán és tartósan létezik minden tudatban. Eszmék pedig csak onnan származhatnak, ahol már korábban léteztek, vagyis egy gondolkodó szellemből, Istenből. Isten pártatlan, ezért rendelkezik minden tudat ugyanazzal a z eszmével; s mivel Isten változatlan, ezért rendelkeznek a tudatok ezzel az eszmével mindig ugyanúgy. A természettörvényeken alapuló elvárásunk, hogy ugyanazok a képzetek a jövőben is ugyanolyan törvényszerű kapcsolatban és egymásutánban lépnek majd fel, azon a meggyőződésünkön alapszik, hogy az isteni akarat változatlan. Mivel Isten magasan felettünk áll, és mivel az ő gondolkodásába mi, emberek nem tekinthetünk bele, azért e törvényeket nem ismerhetjük előre, vagy nem tárhatjuk fel őket logikai levezetés útján. Megfigyelés, tapasztalás útján kell megismernünk őket. Ennyiben Berkeleynál az idealizmus az empirizmussal fonódik össze.

10. 3. David Hume (1711 – 1776). Főműve: Értekezés az emberi természetről (1740). Alapgondolatai: Mint csaknem valamennyi kortársa, akiknek még emlékezetében éltek a vallásháborúk, és akiknek szeme előtt ment végbe a természettudományok diadalmenete, Hume is az emberi tudás biztos alapjainak lerakásán fáradozott. Ő az első, aki ettől a törekvéstől vezérelve kidolgozta az ember empirikus elméletét. Ő is Locke-hoz kapcsolódik, de új elem gondolkodásában, hogy különbséget tesz az egyszerű képzetek típusai között: i.) „impression”, benyomás: azok az egyszerű képzetek, amelyek a külső vagy belső észlelés által jelenlévők, ténylegesen adottak; ii.) „idea”, eszme: a benyomásoknak az emlékezet és a fantázia által létrehozott képmásai. Az összetett eszmék az egyszerűk kombinációjával képződnek. Hume Locke-nál sokkal mélyrehatóbban vizsgálja meg az eszmetársítások törvényeit. Ezek a következők: 1. A hasonlóság és a különbözőség törvénye. Minden matematikai törvény az értelemnek ebből az összekapcsoló tevékenységéből ered

11. ezek a törvények ezért általános érvénnyel levezethetők és bizonyíthatók. 2. A térbeli és időbeli érintkezés törvénye. 3. Az ok és okozat törvénye. Azokban a tudományokban, amelyek nem képzeteknek, hanem tényeknek a kapcsolatával foglalkoznak, és a matematikát kivéve minden tudomány ilyen, csakis olyan ismeretek tarthatnak igényt igazságértékre, amelyek közvetlenül benyomásokra vezethetők vissza. Az eddigi tudománynak éppen a legáltalánosabb fogalmai alapulnak téveszméken. Ilyen mindenekelőtt a szubsztancia fogalma. Ha egy testtől elvonatkoztatom a benyomások által közvetített összes minőséget, akkor ez után semmi sem marad (mint Berkeley) csak a tudat a benyomásaival. Akkor hát honnan kerül egyáltalán gondolkodásunkba egy szubsztancia képzete? A szubsztancia képzetének is valamilyen benyomásból kell származnia: de nem a külső érzékelésből, mert ez semmi mást nem nyújt mint minőségeket és azok kapcsolatait, mondja Hume, hanem az értelem belső,

12. önmagát megfigyelő tevékenységéből. A szubsztancia-képzet ebből a belső, pszichikai késztetésből származik, hogy a minőségek benyomásait e minőségek hordozójára, szubsztrátumára vonatkoztassuk. E pszichikai késztetés észlelésének benyomásából ered a szubsztanciafogalom, miközben e benyomást tévesen külső észleletekre vonatkoztatjuk. Hume túllép Berkeley-n: az előbbi megállapítás a szellemi szubsztanciára ugyanúgy érvényes, mint a testire. Amennyire nincs jogunk arra, hogy külső benyomásoknak bizonyos konstans kapcsolataiból ezeknek alapjául szolgáló testi szubsztanciára következtessünk, éppúgy nem vagyunk feljogosítva arra sem, hogy a megismerés, érzés és akarás belső benyomásainak konstans kapcsolatából egy szellemi szubsztanciára következtessünk: egy bennünk rejlő lélekre, változatlan Énre, mint ezeknek a benyomásoknak a hordozójára. Csak a jelenségek tudati egymásutánja létezik tehát, a tudat viszont semmiféle, a jelenségektől elkülönült önálló valósággal nem rendelkezik; csak azoknak a képzeteknek az egymásutánja létezik,

13. amelyek bizonyos fokú gyakoriságot és konstanciát is felmutatnak, de – amit megismerhetünk belőlük – nem szükségképpen olyanok, mint amilyenek , létezhetnek másképp is, esetlegesen lépnek fel és tűnnek tova. A kauzalitás fogalmának hume-i kritikája: A kauzalitás képzetének csakis akkor van igazságértéke, ha létezik egy olyan benyomás, amely ok-okozatinak és szükségszerűnek mutatja két jelenség időbeni egymásutániságának kapcsolatát. Ilyen benyomás pedig nem létezik. Mindaz, amit észlelhetek, az meghatározott érzetek egymásmellettisége és egymásutánisága (koegzisztenciája és szukcessziója). Az észlelés mindig csak egymásutánt (post hoc-ot) mutat, sohasem egy valaminek következtébent (propter hoc-ot). Nincs olyan észlelés, amely a szükségszerű kauzális kapcsolat fogalmát bizonyítaná. Az ok-okozati összefüggés csak belső késztetés, tehát pszichikai (és nem objektív) szükségszerűség, a puszta szokás az, ami – a szubsztanciafogalomhoz hasonlóan – a kauzális összefüggés képzetét létrehozza bennem.

14. Ezek szerint a természeti folyamatokról, az észlelt tények közötti összefüggésekről való tudásunk – a tudományok egész tartalma – szigorú értelemben véve nem tudás. Eleddig „B” mindig követte „A”-t. Nem tudjuk, de azt hisszük, hogy így lesz a jövőben is. Ezt a hitet persze a megfigyelt esetek sokasága teljesen igazolja. Gyakorlatihasználatra Hume szerint is érvényesek és jogosak maradnak a kritizált fogalmak. A tudományok jogait Hume semmiképpen sem akarja szűkíteni, a matematikától mint képzeteink mennyiségi viszonylatainak analitikus elméletétől nem vitatja el az abszolút bizonyosságot. A ténytudományoktól pedig, feltéve, hogy tényekre, vagyis benyomásokra és azokból levezethető dolgokra korlátozódnak, szintén nem vitatja el kijelentéseik nagyfokú valószínűségét, ha nem is matematikai bizonyosságukat.

15. II. Immanuel Kant (1724 – 1804) Vele beteljesedik és magasabb fokra jut a felvilágosodás európai mozgalma. Új szintézisben fogja össze a racionalizmus és az empirizmus hagyományát. Fő művei: a három észkritika - A tiszta ész kritikája (Kritik der reinen Vernunft) 1781 • A gyakorlati ész kritikája (Kritik der praktischen Vernunft) 1788 • Az ítélőerő kritikája (Kritik der Urteilskraft) 1790. Más fontosabb művei: 1755: Az ég általános természettörténete és elmélete, avagy kísérleti vázlat a világegyetem mibenlétéről és mechanikai eredetéről a newtoni alapelvek szerint 1756: Fizikai monásztan 1766: Egy szellemlátó álmai 1770: Az érzéki és szellemi világ formájáról és elveiről

16. 1775: Az emberek különböző fajairól 1783: Prolegomenák minden leendő metafizikához 1784: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből 1785: Az erkölcs metafizikájának alapjai 1793: A vallás a puszta ész határain belül 1795: Az örök békéhez 1797: Az erkölcsök metafizikája 1798: A fakultások vitája.

17. Kanti alapfogalmak tisztázása: (A tiszta ész kiritikája „Bevezetés”-ének gondolatmenetét követve.) A „kritika” itt nem mai értelemben vett „kritizálást” jelent, hanem átvilágítást, felülvizsgálatot, határmegvonást, a jogosultság igazolását. Minden megismerés a tapasztalattal kezdődik. Kant az empiristáknak ezzel a tételével kezdi fejtegetéseit. Mi egyebet akarnánk megismerni, ha nem a tárgyakat, amelyek érzékeinkre hatnak és mozgásba hozzák értelmi képességünket? Időben tapasztalat előz meg minden megismerést. De ezzel még korántsem azt állítjuk, hogy a tapasztalatból származna minden megismerés. Megeshet, hogy amit tapasztalatnak nevezünk, az már összetett valami: összetett egyrészt a kívülről jövő benyomásokból, másrészt abból, amit ezekhez mi magunk teszünk hozzá. A kritikai elemzésnek külön kell választania ezt a két tényezőt. Meg kell vizsgálni, hogy van-e valami, amivel minden tapasztalat előtt, vagyis a priori (eleve) rendelkezünk. Az empirikus ismeretet mindig a posteriori (utólag, éppen a tapasztalatból) nyerjük. Tiszta az a priori ismeret, amelybe semmiféle empirikus elem nem keveredik.

18. Az ilyen tiszta a priori ismeret ismérvei: a szükségszerűség és a szigorú általánosság. Mint Hume kimutatta a tapasztalattal sohasem jutunk túl egyfajta relatív, viszonylagos általánosságon. Ha tehát egy állítás feltétlen szükségszerűséggel és szigorú általánossággal lép fel, akkor a priori eredetűnek kell lennie. Érvényes ez például a következő kijelentésre: minden változásnak kell, hogy oka legyen. Hume kimutatta, hogy ez az állítás, mint szükségszerű és általános állítás, nem származhat az észlelésből. Ebből Hume arra következtet, hogy az állítás nem szükségszerű és általános, hanem csak megszokás terméke. Kant viszont így következtet: az állítás – lévén szükségszerű és általános, éppen ezért nem származhat a tapasztalatból. Minden további fejtegetés szempontjából alapvető mármost az analitikus és szintetikus ítéletek megkülönböztetése. Az ítélet: a szubjektum logikai kapcsolata egy predikátummal. Analitikus – ez annyit jelent, mint „felbontó”, „elemeire tagoló”. Az analitikus ítéletben csak azt mondom ki, amit az alany már tartalmazott.

19. Szintetikus – ez annyit jelent, hogy „összekapcsoló”, „összetevő”. Ha azt mondom: ez a golyó arany színű, akkor a golyó fogalmához olyat fűzök hozzá, amit az semmiképpen sem tartalmaz, s ami a tapasztalatból származik. Ez azt jelentené, hogy szintetikus ítéleteket csak a posteriori, a tapasztalatból lehetne alkotni. Az így alkotott ítélet semmiképpen sem általános és szükségszerű. De mi a helyzet pl. a „minden változásnak oka van” általános kijelentéssel? A tapasztalat, mint láttuk, sohasem jogosítana fel arra, hogy ezt mint általánost és szükségszerűt jelentsük ki. A tétel szintetikus – mert a változás fogalmát taglalhatom, ameddig csak jólesik, mindvégig csak az időbeli mássá levést találom benne, de soha a valamilyen okhoz történő szükségszerű kapcsolódás mozzanatát. És a kijelentés általános és szükségszerű. Tehát mégis vannak szintetikus a priori ítéletek? Igen! Mind a köznapi értelem, mind a tudomány számos ilyen szintetikus a priori ítéletet foglal magában.

20. Először is szintetikusak a matematikai ítéletek. A 7654 és 3647 összegének puszta képzetéből mindaddig nem jutok el a helyes végeredményig, amíg nem hívom segítségül a szemléletet, tehát amíg nem számolok. Figyelemre méltó itt, hogy a kijelentés itt nem jön létre a szemlélet segítsége nélkül, és ennek ellenére a priorinak kell lennie, vagyis függetlennek minden tapasztalattól. Ez csak akkor lehetséges, ha létezik olyasmi, mint tiszta, tapasztalattól mentes szemlélet. Másodszor a természettudományok is tartalmaznak szintetikus a priori ítéleteket. Harmadszor: a metafizikának is éppen ilyesféle tételekből kell állnia, ha a tapasztalaton túl is akar megismeréssel szolgálni. Ezzel A tiszta ész kritikája főkérdése bukkan fel előttünk: Hogyan lehetségesek szintetikus a priori ítéletek? Ez a kérdés, miután a matematika, a természettudomány és a metafizika ilyen tételeket tartalmaz, újabb alkérdéseket rejt magában:

21. Hogyan lehetséges tiszta matematika? Hogyan lehetséges tiszta természettudomány? Hogyan lehetséges metafizika – feltéve persze, hogy igényt tart arra, hogy tudománynak nevezzék? Tiszta az az ész, amely azokat az elveket foglalja magában, amelyek szerint valami a priori megismerhető. Kritikának azért nevezi könyvét Kant, mert nem a tiszta ész teljes rendszerét nyújtja, hanem a tiszta észnek, forrásainak és határainak pusztán kritikai megítélését. Transzcendentálisnak nevez Kant „minden ismeretet, amely nem magukkal a tárgyakkal foglalkozik, hanem tárgyakra irányuló megismerésünk módjával, amennyiben ez a priori lehetséges”. A transzcendentális filozófia tehát a tiszta ész összes elvének rendszere. Transzcendentális (nem tévesztendő össze a „transzcendens” többértelmű fogalmával) – ez a szó tehát nem azt jelenti, hogy „a tapasztalaton túli”, „minden tapasztalhatón túllépő”, hanem ezt: „minden tapasztalatot megelőző”, „a tapasztalatot lehetővé tevő”.

22. A három kritika alapvető eszméinek sematikus vázlata: Megismerés, akarás (cselekvés) és (érzelmi és értelmi) megítélés – ezen a három úton tud az emberi ész állást foglalni a számára adottal kapcsolatban. (1) A tiszta ész kritikája a tiszta rendszeres megismerés lehetőségét vizsgálja és az ész részét (az a priorit) akarja felderíteni a megismerésben. Megállapítja, hogy megismerőképességünk kétfelé ágazik: egyrészt érzékiségre (az érzéki észlelés képességére), másrészt értelemre (a gondolkodás képességére); az első alsóbbrendű, a második a magasabb képesség. Megállapítja, hogy a megismerésben részt vesznek: 1. a szemlélet a priori formái, a tér és az idő – ezek fogják össze tér-idő egységgé az érzékleteket; 2. az értelem formái: a kategóriák és a nekik megfelelő ítéletformák – ezek kapcsolják a szemléleteket fogalmakká és a fogalmakat ítéletekké; 3. az ész regulatív elvei (az eszmék) – ezeknek ugyan nincs megismerésszerű (konstitutív) szerepük, de a megismerés magasabb szintű egységesítéséhez segítik az értelmet.

23. (2) A gyakorlati ész kritikája a következetes erkölcsi cselekvés lehetőségét vizsgálja és az ész részét (az a priorit) akarja felderíteni ennek elveiben. Megállapítja, hogy számunkra az akaratnak (a kívánóképességnek) két foka van adva: a puszta érzéki kívánás mint alsóbb képesség és a gyakorlati ész mint magasabb képesség. Megállapítja, hogy az akarat meghatározó alapjaiban a priori részt vesz: 1. a kategorikus imperatívusz, egy általános törvény tiszta formája mint az erkölcsi cselekvés általános és szükségszerű elve; 2. az a gyakorlati bizonyosság, hogy létezik akaratszabadság, halhatatlanság és isteni, erkölcsi világrend, amelynek megvalósításában közreműködni az erkölcsi ész végtelen feladata. (3) Az ítélőerő kritikája a természeti események (érzelmi és értelmi) megítélésének lehetőségét vizsgálja a célok szempontjából, és fel akarja deríteni az ész részét (az a priorit) az ilyen megítélésben. Megállapítja, hogy számunkra itt is a képesség két formája van adva:

24. a kedv és a kedvnélküliség érzéki érzése, mint alsóbb képesség és a reflektáló ítélőerő mint magasabb képesség. Megállapítja, hogy az ész része az ilyen megismerésben a célszerűség a priori elve. Az áttekintésből látható a három kritika felépítésében és gondolatvilágában megmutatkozó párhuzamosság. Mindhárom az általánosságot és szükségszerűséget, más szóval: a törvényszerűséget keresi egész szellemi működésünkben, amelyet az empirizmus (és az azt nyomon követő szkepticizmus: Hume) fenyegetett. Mindhárom úgy találja: a világ – törvényszerű, ámde: a törvényei belőlünk magunkból származnak, magunk visszük bele a világba őket. Ha a törvényeket fel akarjuk lelni, nem a világban kell őket keresni, hanem az emberi szellemben! A természet törvényei megismerőképességünk a priori formáiból származnak. A cselekvésbeli törvényszerűség (lehetősége) kívánóképességünk a priori elvéből származik.

25. Az ítélőerő sajátos jellege és helye: • Csak az ítélőerő tesz képessé bennünket arra, hogy a világban mint egységes egészben tájékozódjunk. Az ítélőerő helyes használata olyannyira szükségszerűen és általánosan kívánatos, hogy „ a józan ész néven nem mást értünk, mint éppen ezt a képességet”. • Az ítélőerő az egyesítő közvetítő tag az elméleti és a gyakorlati ész között. Segítségére van az értelemnek, mivel rendszeres, egy végcélra irányított természetszemlélethez segíti; szolgálatára van a gyakorlati észnek is, mivel azáltal, hogy a cél nézőpontjának rendeli alá az eseményeket, elősegíti a világ erkölcsi és ésszerű végcéljába vetett erkölcsi és vallásos hitet, • Az ítélőerő tevékenységének eredményeként erősebbé válik az emberben a gyakorlati szféra elsőbbségének tudata az elméleti szférához képest. Az elméleti ész arra tanít, hogy az eseményekben szigorú, mondhatnánk vak törvényszerűség érvényesül. A gyakorlati ész képessé tesz és kényszerít bennünket, hogy ennek ellenére cselekvésünk során úgy viselkedjünk, mintha minden esemény egy magasabb (elméletileg meg nem ismerhető) erkölcsi végcélra irányulna. Az ítélőerő lehetővé teszi, hogy a megismerés területén is úgy ítéljük meg a természeti eseményeket, ahogyan ezt gyakorlati

26. cselekvésünkben e nélkül is előfeltételeznünk kellene. • Az ítélőerőben rejlik az intuíció és a zsenialitás gyökere, amelyekben a képzelőerő (fantázia) és értelem szerencsés egyesülése rejlik, és „amely által a természet szabályt ad a művészetnek”. • Az ítélőerő ezzel áthidalja a szakadékot a természet és a szabadság világa között, és fogalmat ad az embernek mint eszes lénynek az egységességéről. • Egy határ megmarad: az ítélőerő elve is belőlünk származik. Nem a dolgokat megismerve állítjuk, hogy célszerűek, hanem csak azáltal, hogy megfelelő megítélésnek vetjük alá őket. Kant jelentősége a filozófia történetében: A filozófia 19. századi története jórészt a kanti eszmék befogadásának, elterjedésének, a velük való küzdelemnek, átalakulásuknak és újrafelfedezésüknek is a története. Ez a 19. század nagy filozófusaira is vonatkozik. Ők legalábbis fél lábbal Kant gondolatvilágában állnak.

27. Egy dolog mindegyikükre érvényes, és igaz mindmáig: aki azzal az igénnyel lép fel, hogy valami újat és önállót mondjon a filozófiában, nem térhet ki tiszta intellektuális lelkiismerettel az elől, hogy szembenézzen Kant kritikai munkásságával.