Download
1 / 49
E N D
Tóth Krisztina Akvárium
A regényről • TÓTH Krisztina Akvárium című műve (Magvető, 2013) a szerző első regénye. Egy első regény sikere, sorsa sokszor a teljes alkotói pályát meghatározza. Ugyanakkor Tóth Krisztina egy jól ismert és sikeres szerző, már több mint két évtizede van jelen irodalmi életünkben, s ezalatt számos sikert aratott műveivel, sok-sok elismerést, díjat nyert köteteivel. Mint költő. • De prózaíróként is ismert és elismert szerző volt már a regény megjelenése előtt, kisprózái, tárcái – melyek napilapokban, hetilapokban jelentek meg először – több kötetben jelentek meg a kétezres évek elejétől. Tehát – úgy tűnik – a szerző fokozatosan jutott el a „rövid szövegektől a hosszú szövegig”, a versektől a novellán át a regényig. • Természetesen nem ritka, nem kivételes, ha egy szerző több műfajban, több műnemben is alkot, a magyar irodalomban is számos példát találunk, s elég talán csak egy korábbi nemzedékhez tartozó szerzőre, RAKOVSZKY Zsuzsára utalni, aki szintén költőként vált ismertté és sikeressé, de ma már mintha prózai munkássága lenne jelentősebb.
TÓTH Krisztina – mondhatjuk – sokáig készült, alaposan „rákészült” erre a regényre, azt is megkockáztathatjuk, hogy egy hosszú, termékeny és sikeres pályaszakasz betetőzése a regény. Ennek megfelelően nagy sikert aratott, s a kritika is nagy elismeréssel fogadta (lásd pl. ÉS-KVARTETT az Írók Boltjában, 2013. december 7.) Az Akvárium mindezek ellenére mégiscsak első regény, így nincs arra mód, hogy komolyabb összehasonlítást végezzünk, helyét keressük, meghatározzuk a szerzői életműben. A költészettel, vagy a kisprózával való összevetés pedig nem tűnik túl produktívnak, noha számos olyan motívum bukkan fel a regényben, melyeket megtalálunk a szerző verseiben, vagy elbeszéléseiben. Elég itt most csak a nőiség, a nővé válás, a saját test megismerésének problematikájára, vagy a férfi-nő viszony konfliktusaira utalni. Tehát nyilvánvaló kapcsolatok, összefüggések vannak a szerző korábbi és más műfajú alkotásai és e regény között, mégis izgalmasabbnak tűnik más kontextusok felől közelíteni a műhöz, s ez indokolhatja a regénnyel való foglalkozást középiskolai irodalomórákon is.
Ezek a más kontextusok azt jelentik, hogy érdemes a regényt más szerzők műveivel összevetni, olyan világirodalmi és magyar irodalmi párhuzamokkal, melyek régóta részét képezik az irodalmi kánonnak, de ugyanakkor lehetséges alternatíva a regény történelmiműként, történelmiregényként való olvasata is. Szinte kínálja magát az a közelítés, mely a híresebb hősnőkkel, híres regények nőalakjaival való összehasonlítás, akár FLAUBERT Bovaryné-ja, vagy TOLSZTOJ Anna Kareniná-ja is olyan művek, mellyel megkísérelhető e regény, e regény központi nőalakjának, Verának az összehasonlítása. De nem érdektelen pl. NÉMETH László hősnőivel, pl. a GyászKurátorZsófijával vagy különösen az IszonyKárászNellijével való összehasonlítás sem. Ez utóbbi regénnyel sok motivikus kapcsolatot is találunk (háború utáni évek, sikertelen házasság, halálesetek), s persze, igen érdekesek az eltérések, különbségek (időszerkezet, elbeszélő, elbeszélői nézőpont).
Egy szintén érdekes és fontos párhuzamra TAKÁCS Ferenc recenziója hívta fel a figyelmet (Antilányregény, MOZGÓ VILÁG, XXXIX. 9. [2013. szeptember], pp. 115-18). TAKÁCS CharlotteBRONTË Jane Eyre című regényével a XIX. századi fejlődési-nevelődési regénnyel veti össze az Akváriumot, illetve a Jane Eyre nyomán (is) született népszerű lektűrökkel, a XX. század 50-es, 60-as éveinek divatos lányregényeivel, az ún. Csíkos (és Pöttyös) könyvek sorozat darabjaival. • Takács közelítését felhasználva tágítható ez a feldolgozás a műfaj – a fejlődésregény – más jellegzetes darabjaival, vagy a XIX-XX. század karriertörténeteivel (pl. STENDHAL: Vörös és fekete, BALZAC: Goriot apó, FITZGERALD: A nagy Gatsby). Szintén lehetséges megközelítés a regény családregényként való olvasata és elemzése, s itt is megtaláljuk a párhuzamokat, akár a kortárs magyar irodalomban is (pl. NÁDAS: Egy családregény vége, vagy a már említett RAKOVSZKY Zsuzsa vagy SZABÓ Magda művei).
A művet – a fentebbiek alapján – elsősorban a 11. vagy a 12. évfolyamon ajánlhatjuk, esetleg fakultációs csoportban is feldolgozható egy nagyobb témakör keretében. Bármely megközelítést, vagy a felsoroltak mellett bármely új szempontot érdemes feldolgozni akár otthoni, egyéni munkában, akár iskolai keretek között csoportmunkában. • Amennyiben fakultációscsoportban (emelt szintű csoportban, szakkörön, önképző körben) dolgozzuk fel a témát – és több szempontból ez tűnik célszerűnek –, mindenképpen egy tágabb kontextusba helyezve érdemes a regénnyel foglalkozni.
De ugyanez a helyzet ha „nő-regényként” olvassuk, olvastatjuk a művet. Ebben az esetben a már említett művek (Anna Karenina, Bovaryné) mellett, érdemes összevetni a regényt pl. a Csíkos/Pöttyös sorozat valamely darabjával, vagy Isabel ALLENDE Kísértetház című regényével, vagy a BRONTË-nővérek valamelyik művével, Jane AUSTIN valamely művével (Büszkeség és balítélet, Emma) Jung CHANG Vadhattyúk, RAKOVSZKY Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényével, • vagy épp drámai művekkel – RACINE: Phaedra, IBSEN: Babaház, GARCÍA-LORCA: Bernarda Albaháza, SZABÓ Magda: Régimódi történet,PINTÉRBéla: Parasztopera). • Ehhez a témához kapcsolódhat a regényben szimbolikus jelentőséggel bíró két klasszikus GRIMM- mesével – Csipkerózsika, Hófehérke – való összehasonlítás is.
Az elbeszélés módja, a narratív technika szempontjából érdekes összehasonlításokat végezhetünk pl. CAMUS Közöny, vagy KERTÉSZ Imre Sorstalanság és Kaddis a meg nem született gyermekért, TAR Sándor Szürke galamb, vagy egyes PARTI-NAGY Lajos novellákkal, regényekkel (A fagyott kutya lába elbeszéléskötet novellái, A test angyala), esetleg HAJNÓCZY Péter novelláival, regényeivel. Maga a szerző egyik interjújában LÁZÁR Ervin nevét említi, mint akinek művei inspirálták a regény megírásakor. • Szintén érdemes esetleg filmművészeti alkotásokkal is összehasonlítani a regényt – többek között SZABÓ István A napfény íze, vagy TÍMÁR Péter Csinibaba, GOTHÁR Péter Megáll az idő, SÁNDOR Pál Szerencsés Dániel című filmjei is alkalmasak a regénnyel való „szembesítésre”.
A regény felépítése I. • A regény három eltérő hosszúságú számozott részből és ezeken belül rövid kis „fejezetek”-ből áll. Az első rész mindössze 34 oldal (6 kisebb szövegrész), a második rész a legterjedelmesebb, 175 oldal (32 szövegegység), a befejező rész 89 oldal (21 szövegrész). A fejezet szó idézőjelességét az indokolja, hogy ezek a kisebb egységek olykor csak néhány bekezdésből állnak, s csak egy-két epizódot örökítenek meg. A három nagy egység egymás utániságát nem az időbeli sorrend határozza meg, hiszen az első rész voltaképpen a zárlat, a befejezés, legalábbis ami a kronológiát illeti.
A regény felépítése I. • Az első rész középpontjában Klárimama, a nagymama áll, illetve unokája, Vica (aki, mint ezt később megtudjuk az Egri csillagok Cecey Évája után kapta nevét!). Az 1970-es évek Budapestjén, egy dohos XIII. kerületi pincelakásban, „festői” rendetlenségben, szocialista nyomorban („áporodott bűzben”) játszódik mindez. Amellett, hogy az első részben megismerünk néhány anekdotikus történetet Klárimamáról (lopások a Kötöttárugyárból, nem ismeri az órát, állandóan hazudozik, történeteket talál ki, szerelmei: a bokszoló és az őrült kalapos mester, stb.), Vica óvodai élményeiről és családi helyzetéről (meg nem értés, megalázások, magány) ismerünk meg részleteket.
A regény felépítése II. Ugyanakkor az első rész sok mindent nem tartalmaz: az olvasó nem tudja, csak sejti – amennyiben vannak ismeretei az 1970-es évek magyar valóságáról –, hogy mely történelmi időpillanatban játszódnak az események. Nincs megadott időkeret, csak a jellegzetes szavak, kifejezések, utcanevek segítik a tájékozódást („alumínium ételhordó”, maszek, fusizás, párttagkönyv a bélyegekkel, kerületi Pártbizottság, „pártvonalon elintézi”, „gyógycipős portás”, elvtárs, elvtársnő, Élmunkás tér, Rudas László utca). Ahogyan a pontos időmeghatározás elmarad, úgy marad el, úgy marad hiányos a karakterek bemutatása, miközben meghatározóan fontos információk már felbukkannak e fejezetekben is (pl. az akvárium – a regény címe! – eredete, Vera, az anya gyermekkora – nevelőintézet, nevelőszülők).
A regény felépítése III. Az első rész tele van megkezdett, de be nem fejezett történetelemekkel (pl. Eduról beszél Klárimama Vicának, a menyasszony-baba és az akvárium története is itt kezdődik), illetve olyan mozaikokkal, anekdotikus epizódokkal, melyek mind Klárimama furcsaságairól, különcségéről, őrültségeiről szólnak, s melyek mind azt sugallják, hogy az öregasszony (aki talán nem is annyira öreg) nem teljesen normális, de legalábbis esküdt ellensége a valóságnak (és, ha valaki szociopata szörnyetegnek nevezi, az sem téved nagyot). Klárimama a valóságot mindig átszínezi, hol a hazugságaival, kitalált (és a kukázásokból származó fényképekkel illusztrált) történetekkel, hol konkrétan golyóstollal, színes ceruzával, mint az új személyit: „Klárimama nem volt hajlandó megérteni, hogy már ugyan miért ne lehetne időnként a valóságot apró, semmi kis gesztusokkal némileg feljavítani, akár szóban, akár képben” [38. o.]. A rész az akvárium kiürítésével zárul, Vica és Klárimama egy napon teljesen kiürítik a bűzös, posványos, már döglött guppikat sem tartalmazó üvegkockát. Az olvasó sejti, tudja, hogy mind az akvárium, mind a menyasszony-baba valamiféle metaforikus, szimbolikus tárgyai a regénynek, de itt, e rész végén még nincs elegendő információ az értelmezésükhöz.
A regény felépítése IV. Az előzetes olvasói várakozást azonban érvényteleníti a második rész, ugyanis nem Vica történetét, illetve nem az ő nézőpontját viszi tovább a regény, s nem is az akvárium kerül középpontba. Az időben visszakanyarodva Vera története kezdődik el („Amikor először mentek együtt haza…” [45. o], s ez tulajdonképpen így is marad a regény végéig. Tehát a regény főszereplője egyértelműen az anya – a második generáció képviselője. A második rész első fejezetétől egészen a harmadik rész utolsó fejezetéig az ő sorsa áll a regény középpontjában, s ugyan gyakran bukkannak fel más szereplők történetei (Edit néni, Jóska bácsi, Edu, Gabi bácsi, Piroska Tóni, a cirkuszos albérlők, Lantosék, Jenőke, Benkő dr.), de ezek a szintén gyakran anekdotikus epizódok inkább mellékszálak, kiegészítő elemei Vera történetének. A harmadik rész utolsó fejezete a regény időbeli zárlata, hiszen a címszó ekkor nyeri el értelmét, a szimbolikus-metaforikus tartalom itt „fejtődik meg”, s itt hangzik el Vera kegyetlen-keserű mondata, mely az egész történetet nemhogy nem oldja fel, hanem az eddig olykor szürreálisan humoros groteszk történet végképp a tragikumba fordul.
Az elbeszélő I. A narráció legfőbb sajátossága marad mindvégig ez a töredékesség, mozaikszerűség. Időben, térben és a „követett” szereplőkben is mintha az emlékezet rendszertelensége, öntörvényűsége érvényesülne. Az elbeszélő mindentudó, és mindvégig a teljes objektivitás jellemzi. Folyamatosan jelen van, mindent tud, lát és hall, de mindvégig mindenen és mindenkin kívül marad. Ugyanakkor lényegesnek tűnő információkat szinte csak mellékesen, véletlenül árul el: pl. „a bácsi” és „a néni” vezetéknevét akkor ismeri meg az olvasó, amikor Klárimama az udvaron üvöltözve keresi Weiningeréket [152. o]. A narrátor nézőpontja legközelebb a főszereplőjéhez áll, olykor azonosnak érezzük a két nézőpontot. Mintha Vera képes lenne mindent, még önmagát is, folyamatosan kívülről látni, láttatni. Azt, hogy Vera világa (is) az elbeszélőé, leginkább azok az epizódok igazolják, melyekben Vera egyedül van. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy-egy fejezetben más szereplő (Edit néni, Edu, Jóska bácsi, Lali) belső világával azonosul az elbeszélő, illetve az ő világukat, gondolataikat, lelki folyamataikat jeleníti meg. Ez a legmarkánsabban talán az Edit néni halála utáni fejezetben jelenik meg, amikor Edu gondolatai – igaz, csak zárójelekben – egyes szám első személyben hangzanak el. Az elbeszélő mindennapi közvetlenséggel szólal meg, az „egyszerű történetmondó” hangján beszél.
Az elbeszélő II. Ez az egyszerűség nem valami póz, hanem alapvető stíluseszköz. Az elbeszélő jellemző fejezetindító és bekezdéseket indító mondatai szinte „primitívek”, mintha egy nem túl művelt, irodalmi, elbeszélői szempontból igénytelen személy szólalna meg: „Amikor Jóska bácsinak megszűnt az állása…”; „A kislány rettenetesen unta a főzőcskézést.”; „Edit néni nem sokat értett az egész felfordulásból.”; „A bácsi újabban magával hordta a gittet.”; „A néni nem tudta eldönteni, hogy mi a helyes…”; „Ez még azért változik majd – mondta a néni…”; „Lali azt mondta, hogy ötvenezerért fel lehet újítani az egész kócerájt…”; „A tél hosszabbnak és nehezebbnek bizonyult, mint amire számítottak.”; „A nyár nagy eseménye az volt, hogy ideiglenesen felmondtak a lakók.” „A forradalom után minden visszatért a régi kerékvágásba.” Az objektivitás nem pusztán narratív „technika”, a kívülállóság nem az elbeszélés „módja”, hanem az elbeszélő személy sajátja. Az elbeszélő (Vera?) egyszerű, érzéketlen, vagy inkább érzelmi szempontból „hátrányos helyzetű”, aki nem is tudni, hogy miért elmondja ezt a történetet. Nincs kiváltó, katartikus élmény a történetmondás indokaként, s nincs kimondott, megfogalmazott célja sem az elmondásnak. Mondja és mondja, indulatok, érzelmi hullámok nélkül. Tudósít mindenről, amit tud, lát, amit tapasztalt és látott, vagy amit mások láttak, hallottak, tapasztaltak. Ismerete a világról azonban éppoly töredékes, mozaikszerű, mint a történetmondása.
Az elbeszélő III. Ezt a legmarkánsabban a történelmi események és a múlt – a II. világháború, holokauszt, zsidó identitás, zsidó hagyomány, 1956 – másodlagossága, elhallgatása, homályban hagyása mutatja. Az elbeszélő nem tud mit mondani a háborúról, mert csak azt tudja, hogy volt (a nevelőintézetben háborús árvák vannak), a holokausztról sincs pontos ismerete; jószerivel csak azt tudja, hogy Edu – akinek szám van tetoválva a karjára (!) és rémálmok gyötrik – a titokzatos „tábor” miatt kap ingyen kosztot. S bár Vera többször megfordul a hitközségi irodán (ahol a hölgyek arról érdeklődnek, hogy tud-e már imádkozni), s tapasztalja Edit néni különös machinációit az edényekkel, mégsem ért, mégsem tud semmit zsidóságáról. 1956 eseményeit a felnőttek sem értik, a forradalom hetei csupán „felfordulást” jelentenek a néni számára is, meg az egyik ágybérlő furcsa és váratlan felbukkanását.
Az elbeszélő IV. Úgy tűnik, az elbeszélő azért nem tud pontosabb, világosabb képet adni a világról, mert hiányoznak az ismeretei, mert nem avatódott be a világ, a valóság dolgaiba. S ennek az is az oka, hogy a beavatókból is hiányzik a képesség, vagy az akarat, hogy tudásukat, ismereteiket továbbadják. Élnek, mert életben maradtak, mert élni kell. Túlélnek. Léteznek. Nem beszélnek, nem emlékeznek, nem idézik fel az emlékeiket, nem mesélnek a múltról – például arról, hogy hogyan ismerkedett meg Jóska bácsi Edit nénivel, vagy mi volt Jóska bácsi eredeti foglalkozása. Azt elmeséli Edit néni, hogy Jóska bácsit beágyazták a háború idején, hogy ne vigyék el, de Vera nem meri és nem is akarja megtudni, hogy pontosan mit jelent az, hogy Jóska bácsit „el akarták vinni”. Talán itt található meg a történet egyik kulcsmondata, mely magyarázatot ad az elbeszélő „tájékozatlanságára”: „Vera nem merte megkérdezni, hogy hova akarták vinni… Rég leszokott arról, hogy megpróbáljon megérteni valamit, vagy kérdésekkel tájékozódni a felnőttek zavaros, ijesztő, kiszámíthatatlan világában.” [47. o] Az egyetlen szereplő, akitől lehetne tanulni, aki feltárhatná a múltat, Gabi bácsi, de Vera tőle angolul akar megtanulni, s nem teremtődik olyan helyzet, mely lehetőséget teremtene Gabi bácsi számára, hogy Verát beavassa. Ezért marad sok minden titokzatos, zavaros és rémisztő (Edit néni kopaszsága, Edu idiotizmusa, Piroska Tóni szerelme, stb.).
Az elbeszélő V. Néhány kivételes pillanatban azonban az elbeszélő kilép alap-szerepéből, s meghaladja ezt az egyszerűséget, érzelemnélküliséget. Az ilyen szöveghelyek kulcsszerepet töltenek be a regényben, az olvasó számára is világos és egyértelmű az üzenettartalom fontossága: pl. Vera gondolatai Jóska bácsi halála után; az Edit néni unokatestvéreiről szóló gondolatok, Gabi bácsi és a Diogenész-telep története; az ebédlőgarnitúra sorsa Gabi bácsi halála után; Edu égetési akciója és ehhez kapcsolódva Vera gondolatai Edu halála után; a regény utolsó bekezdése Vera kétségbeesett kitörése („Neked is minek kellett megszületni.” [322. o]) után. Ezek a szövegrészek gyakran a mű egészére vonatkoztathatóak, illetve az elbeszélő kilépve szerepéből (a történet mesélője), olyan gondolatokat fogalmaz meg, melyek túlmutatnak a regény eseményein, tágítják a szöveg kontextusát, s mivel az elbeszélő ilyenkor sem kommentál, értékel, véleményez, az olvasót készteti továbbgondolásra, (át)értékelésre.
A regénytér és a regényidő és ezek összefüggése néhány motívummal I. A regény szereplői budapestiek, a XIII. kerületben, Angyalföldön élnek. Szűk világuk fő színtere a Mohács utcai szoba-konyhás lakás, melynek „középpontja” a körfolyosó, a gang (ahol Edu a legtöbb időt tölti), a Lehel piackörnyéke (egy idő után itt dolgozik Jóska bácsi) és Edit néni, Edu (majd később Vera) munkahelye, a Péterfy Sándor kórház. A mindennapok rutinszerűségével (este mindenki elmegy a „pisai körutazásra”, Edu lefekvése határozza meg, hogy mikor van villanyoltás, péntekenként „rituális” mosdás a szekrényajtó mögött, Jóska bácsi sakkozik a szomszéd Lantossal, stb.) zajlik életük a szoba-konyhás lakásban, ahová szegénységük miatt még ágybérlőket is fogadnak. Egyetlen külső, távoli helyszínként jelenik meg Zugliget, a Diogenész-telep, de ez inkább csak a mellékszereplők világa. A térbeli változást Lali, Vera férje „hozza magával”, Vera vele költözik a lakótelepre (de ezt a lakást nem ismeri meg az olvasó, a cselekménynek csak egyetlen rövid epizódban helyszíne!), később Lali megnyitja a Velencei-tónál a lángososbódét és Piroska Tóni New Yorkból küldi leveleit.
A regénytér és a regényidő és ezek összefüggése néhány motívummal II. Részek részeinek részei, töredékek, szilánkok, cserépdarabok – ezek az életük színterei, a regény helyszínei. A szereplők mindig zárt terekben (lakás, pincelakás, kórházi alagsor, a bérház udvara, az udvari WC, intézeti konyha, fertőző osztály, lángosos bódé, üzlet-lakás, műhely, bolt) mozognak, melyekre általában a szűkösség, bezártság, sötétség, a természetes fény hiánya, az igénytelenség, szegénység, nyomorúság a jellemző. A térbeli viszonyokban is hiányzik a „tágabb összefüggés”, a szélesebb horizont, talán ez is gyengíti az elbeszélő tisztán látását. Szimbolikus, hogy a szabadabb, zugligeti világra, a Diogenész-telepre is ez a zártság, szűkösség jellemző, s hogy a szereplők életének legtágabb tere a Lehel-piac. Vera és Edueltévedése szintén a történet egészére értelmezhető, szimbolikus-metaforikus mozzanat, pedig csak a Fürst Sándor utcától (ma Hollán Ernő utca) kellene hazatalálniuk.
A regénytér és a regényidő és ezek összefüggése néhány motívummal III. Természetesen ez a zártság, a távlat, a horizont hiánya nemcsak a szegénységet, a szereplők életének nehézségét jelképezi. A címben szereplő tárgy, Jóska bácsi rögeszmés álma, az akvárium jelképezi ezt a legtökéletesebben. Az átlátszó üvegkocka-térben, a poshadó bűzös vízben, a Titanic-roncs között úszkáló, majd előbb eltorzuló (felpúposodó hátú), utóbb elpusztuló guppik élőhelye a szereplők világának szimbóluma. A szabadság paradoxonja. Átlátszósága illúzió, hiszen csak a halál felé nyitott ez a világ. Ráadásul minden hamis benne, minden tákolt-másolt, fusizott, gyenge utánzat. Mint a szereplők vágyai, álmai: mint a megálmodó Jóska bácsi képzete („Egy darabka tenger” [173., 175. o]), vagy Vera álma a szőke hercegről (…hogy jön egy királyfi tán,… Abban mindenesetre biztos volt, hogy a hozzá illő férfi magas, szőke és mindenekelőtt gazdag lesz. A fehér ló helyett megmagyarázhatatlan módon fehér cipőt társított a fantomképhez, valamint fehér zsávoly nadrágot és kesztyűt. [168. o]). Vera „valóságpótléka” a Piroska Tóni-szerelem (?!) és az ehhez kapcsolódó angoltanulás is. De ugyanezt demonstrálja az álmait látszólag megvalósító Piroska Tóni esete is, aki sikeres disszidálása után Amerikából, az „álmok Amerikájából” küldözgeti rendíthetetlenül szerelmes leveleit álmai asszonyának, Verának, aki saját álmait követve – sajnos – szőkére festette a haját. Akihez még vissza is tér, de hiába.
A regénytér és a regényidő és ezek összefüggése néhány motívummal IV. Így az olvasó számára talán Klárimama folytonos hazugságai, kitalált történetei is könnyebben elfogadhatók. S ezért fontosak a kevesebb figyelmet kapó, háttérben maradó Vica álmai, fantáziálása is. Az ő álmai még „valódiak”, ő még szétszórja a törpék sapkáit [297-298. o], ő képeket alkot a marokkó pálcikáiból, vagy a tésztából [30, 31. o] és szereti nézegetni, ahogy a szél játszik a panelek közül kiszakadt szigetelőcsíkkal. Voltaképpen ő az egyetlen „normális” ebben a családban, amiért mindenki (óvónők, Lali, Vera) furcsának tartja. Látható, hogy a valóság világából szinte mindenki az álmokba menekül, akik pedig a valóság talaján állnak, mint Edit néni, vagy Lali, azokról is kiderül, hogy valójában nem realisták, csak valami „rend” alapján végigküzdik az életet, mert ez a „kötelességük” (Edit néni). Vagy igyekeznek – mások (pl. Edu) kihasználásával – „jól élni”, a szocializmus teremtette pitiáner viszonyok között (lakótelepi lakás, maszekolás bedolgozókkal, Trabant, lángossütő bódé, haverkodás Vesenczi elvtárssal, fehér telefon). Szó sincs arról tehát, hogy realisták lennének, csak a túlélés, létezés más stratégiáját alkalmazzák. Életük nem kiegyensúlyozottabb, boldogabb a többiekénél, Edit néni magányos, állandóan retteg, sokat szenved (fél a gyermekparalízistől, aggódik Eduért, betegsége miatt később fizikai értelemben is szenved), Laliból pedig „kisebbségi komplexusa” miatt gyakran előtör a brutalitás és a gyűlölet is. Megutálja Verát (ez kölcsönös), veri Verát és Vicát is (a nyakláncos eset, [33. o]), megcsalja a feleségét, kihasználja Edut és másokat, szűkebb környezetén uralkodni próbál, visszaél helyzetével.
A regénytér és a regényidő és ezek összefüggése néhány motívummal V. A regény időszerkezete tulajdonképpen hagyományos, lineáris, mintegy 30 év eseményei jelennek meg, az 1940-es évek végétől a hetvenes évekig jut el a történet. Ugyanakkor – mint ahogy fentebb már említettük - , a mű kompozíciója a pl. Tolsztoj Iván Iljics halála című novellájából is ismert sémára épül: az indító rész időbeliségét csak utolsó rész utolsó fejezete haladja meg, tehát „a mű vége a mű eleje”. Az időszerkezet viszonylag laza, az események egymás utániságában nincs mindig szerepe a kronológiai sorrendnek, s érzékelhetően hosszú időszakokról nem is esik szó, vagy csak egy-egy fejezet, vagy bekezdés kezdőmondata jelzi az idő múlását, az előző eseményekhez való viszonyt, s vezet át egy következő fázisba. Gyakran az évszakokra, hónapokra, napszakokra való utalással („A tél az előzőhöz hasonlóan telt…”; „Az első meleg tavaszi napok egyike volt.” „Nyáron a boltban erősen megcsappant a forgalom.” „December elején megint érkezett egy kartondoboznyi könyv.”; „Júniusban forróság köszöntött a fővárosra.”; „Egy délután, amikor épp senki sem volt otthon…”), vagy mint Lantosék elköltözése után, visszautalással: „Edit néni ötvenhatban találkozott újra velük, véletlenül.” (Lantosék kb. három évvel azelőtt költözzek el). Ehhez hasonló a második rész 18. és 19. szövegegységének két kezdőmondata: „Vera tizenhárom éves volt.” (18. „fejezet”), „Tizenöt volt, amikor újra megismétlődött egy, az előbbihez kísértetiesen hasonló képsor…” (19. „fejezet”). A két epizód között két év telik el, s az élmény megismétlődése kapcsolja őket egymáshoz, így válik „átugorhatóvá” a köztük eltelt idő.
A regénytér és a regényidő és ezek összefüggése néhány motívummal VI. Az időrendnek, az idő múlásának a második részben van nagy jelentősége, mert ez Vera „fejlődéstörténete” gyermekkorától felnőtté válásáig. Az első részben az időbeliség másodlagos, a rész összefoglaló jellegű, középpontjában Klárimama életeseményeivel és Vica óvodai élményeivel. A harmadik részben folytatódik a második rész, a két rész között eltelt idő néhány hónap lehet. A második rész időtartama a leghosszabb, kb. tizenöt év, Vera örökbefogadásától (első napja a nevelőszülőknél) a Jóska bácsi halála utáni napokig tart. Verát kétévesen adták be a nevelőintézetbe, örökbefogadására 2-3 évvel később kerülhetett sor, de erről nincs pontos adat a regényben, a következő fejezetek alapján rekonstruálható Vera érkezése. A második rész 11. „fejezetéig” (108. o) fél év telik el, Vera születésnapját fél évvel érkezése után ünneplik („Edit néni bepótolta a fél évvel azelőtti libát…”), ezalatt veszti el Jóska bácsi a fatelepi állását, fogadják be az artistákat, s zajlik le Edu illegális gyermekelhajtása. Vera születésnapjára kapja meg a babát, akit hogy is hívhatnának másként, mint Zsuzsi. Még ennek az évnek a nyarán költöznek el az ágybérlők, s a házbeli fiúk ekkor játszatják el Verával a Rosenberg házaspár perét vagyis 1953-ban játszódnak ezek az események (Rosenbergéket 1953 júniusában végezték ki). Tehát Vera az előző évben, kb. ötévesen került Jóska bácsiékhoz. Azt az első részből tudjuk, hogy a háború után született. Vera érettségijének évét viszont pontosan tudja az olvasó, ez az 1965-ös esztendő. A második rész végén Vera már Lali felesége, kb. 20 éves.
A regénytér és a regényidő és ezek összefüggése néhány motívummal VII. A harmadik rész kezdőmondata – „Második éve volt Vera házas…” – is egyszerre utal az idő múlására, az előző eseményekhez képest eltelt időre, illetve jelöli ki a rész kezdőpontját, vagyis az 1960-as évek második felében, 1967 táján kezdődik. A regény Vica, Klárimama és Vera jelenetével záródik, a hetvenes évek közepén („Vica már hétéves elmúlt…” [310. o], tehát ez a rész mintegy 7-8 év eseményeit taglalja. Ez egyben az első rész ideje is, hiszen az első rész zárójelenete ismétlődik és folytatódik harmadik rész zárójelenetében (az akvárium kisikálása és a Hófehérke-játék). Az időbeliségre a sok-sok utalás ellenére éppúgy igaz a töredékesség, mozaikszerűség, „összefüggéstelenség”, mint a térbeli viszonyokra. Ezt a legerőteljesebben az 50-es évekről, vagy a már említett 1956-os évről szóló részek bizonyítják. Az 1950-es évek politikai eseményei, fordulatai (egyházi intézmények államosítása, Mindszenty-per, Rajk-per, stb.) fel sem bukkannak Edit néniék életében, Jóska bácsi sem otthon, sem a szomszédokkal, vagy piaci ismerősökkel nem politizál. A szocialista országokban óriási vihart kavart Rosenberg-perről is csak a gyerekek folyosói vécében folytatott játékából értesül az olvasó. Pedig személyes életükbe, mindennapjaikba is beavatkozik a kor: Benkő dr. titokzatos körülmények között tűnik el a kórházból (majd kerül vissza 56-ban), az Edu műtétjét végrehajtó orvost bebörtönzik (Ratkó-korszak!), Edit nénit és Edut is megalázó módon vallatják, május elsején Edit néniék is felvonulnak. Vera egyik első emléke pl. az utcai hangszóróból visszhangzó szónoklat az „ellenséges üzelmekről”. „Edit néni nem sokat értett az egész felfordulásból.” – kezdődik a forradalomról szóló fejezet [139. o], hogy aztán két bekezdéssel később le is záruljon („A forradalom után minden visszatért a régi kerékvágásba.”[141. o]. S ennél nem is jelent többet számukra a forradalom, mint ahogy a Czajka-fiú visszatérte és gyors távozása sem foglalkoztatja őket.
A regénytér és a regényidő és ezek összefüggése néhány motívummal VIII. A mindennapok rutinja, a saját létezésükre, túlélésükre való koncentrálás, s mindenekelőtt a múlttól való elfordulásuk, „múlttalanságuk” ugyanúgy lehetetlenné teszik az időbeli tájékozódást, mint a térbelit. Az idő csak mint keret létezik számukra, aminek ritmusa – napszakok, évszakok változása – adja a létezés ritmusát, de minden szimbolikus tartalom, magasabb rendű értelem nélkül. E műben nincs az időnek, az idő múlásának semmi fennkölt jelentősége. Csak telik. Csak múlik. A nyár után jön az ősz, november után december, hétfő után kedd, alkonyat után este. Még a nosztalgikus pillanatok és lehetőségek sem hoznak semmi változást, semmi katarzist. Jóska bácsi halála után Edit néni előveszi a régi fényképeket, de ekkor sem idéződik fel a múlt. Az időhöz való furcsa-különös viszony Vera gondolataiban is megjelenik Jóska bácsi temetése után, s ezek a mondatok a kulcsai szinte az összes szereplő időhöz való viszonyulásának: „Sose gondolt rá azelőtt, hogy amit maga mögött hagyott, az a szegényes díszlet nem örök, mert ha környezetükben, vagy a házban haltak is meg néha emberek az ő nevelőszülei érinthetetlennek és kortalannak tűntek, mint akik talán soha nem is voltak fiatalok, de öregedni se fognak ezután. Az örök jelen állott, barna levegőjében pácolódnak, folytonosan ugyanazokat a mondatokat ismételgetve.” [207. o]
A regénytér és a regényidő és ezek összefüggése néhány motívummal IX. • Gab Gabi bácsi – a volt tanár – az egyetlen szereplő, aki képes szembenézni önmagával, akinek „van” múltja, van saját története-történelme, akinek vannak gondolatai a világról, aki megosztja ismereteit (Nagy Sándorról tanítja Piroska Tónit, Vera nevének eredetét meséli el angolóra után), aki tud segíteni másokon (Edu terhesség-megszakítása, Vera angoltanulása). Nem meglepő, hogy ő az egyetlen „egészséges ember” (a testedzés megszállottja, még szűk kis üzlet-lakásában is minden reggel tornázik), s nem véletlen, hogy ő az is, aki egy ponton úgy dönt, hogy kiszabadul ebből a világból és öngyilkos lesz, „elutazik szellemeihez”, elhagyja ezt a teret és időt. Előtte még szertartásosan felkészül: eltakarítja az utcán a havat, befűt, megszárítja kabátját, leül a szellemszékekre, becsomagolja az utazótáskát, majd imádkozik. Mindent rendben hagy, ahogyan az életében is mindig, minden helyzetben próbált megfelelően, megfontoltan cselekedni, mint amikor családját, gyermekeit próbálta megmenteni. Igaz, elég lehangoló, keserű véleménye van a világról, a Vera esküvője előtt megfogalmazott gondolatai az életről, a gyermeknemzésről a regény kulcsmondataiként is értelmezhetőek [192. o].
A regénytér és a regényidő és ezek összefüggése néhány motívummal X. • Verát kétségbe ejti Gabi bácsi sorsa, de megérteni nem képes, csak „neheztel ráa rossz időzítés miatt”, mint ahogy később, Edit néni halálakoris ezt érzi. De korábban, Jóska bácsi halálakor is „inkább halálosan kimerültnek érezte magát, még a bánathoz is fáradtnak”. Érdemes észrevenni, hogy az elbeszélő Gabi bácsi étkezőgarnitúrája kapcsán látványosan „elszakad” történetétől, egy pillanatra a líraiságba „emelkedik” a szöveg, hogy utána azonnal visszarántódjon a földre: „Kint állt az ebédlőgarnitúra a betonozott udvaron, közben eleredt az eső is. Átnedvesítette a székek kárpitját, ám az öt megmaradt széken körben ülő szellemalakokat ez se zavarta. Talán a hatodik székre vártak, hogy újra teljes legyen kör, ki tudja. Ültek nyugodtan, és akkor se mozdultak a helyükről, nem rebbentek szét a nedves tűzfalakkal és szomorú ecetfával határolt udvaron, amikor a munkások egyenként becipelték őket a raktárba, mint valami gyaloghintón. Mondta is a két rakodó, hogy nem elég, milyen csicsásak ezek a szarok, ráadásul még rohadt nehezek is.” [276-277. o]
A szereplők I. • A történet főszereplői egyértelműen a nők. Három generáció képviselői: Klárimama, Edit néni és Edu képviselik a háborús nemzedéket – ők a túlélők. Vera a háború után született: jellemző, hogy az ő nemzedékét szokták „nagy generáció”-ként emlegetni (akik a 60-as évek végén kezdték pályájukat, karrierjüket). • A harmadik generációt Vica, az unoka képviseli, ő még csak 7-8 éves kislány a regény végén. A legkarakteresebb férfi szereplők Jóska bácsi, Gabi bácsi és Lali, de az ő szerepük – bár hangsúlyos – mégiscsak másodlagos a nők mellett.
A szereplők II. • A számos mellékszereplő mellett – mint pl. Benkő dr., a Lantos házaspár, a hitközségi nénik, a cipész, a szomszéd gyerekek (az Elek fiúk, Jakab Karcsi), a Czajka-fivérek, a karbantartó, az orvos, Lali családja, rokonai, szeretője, Gizike és Terka mama – anekdotikus figurák is színezik a történetet, mint a környék bolondja Jenőke, a „babagyógyító”, vagy Klárimama „szerelmei”, a bokszoló és a kalapos mester, Lali szeretőjének anyja. • A mellékszereplők egy része visszatérő, gyakori szereplője a regénynek, míg néhány mellékszereplő csak egy-egy epizódban bukkan fel, s kap fontosabb szerepet, mint pl. Lantos Marika.
A szereplők III. Külön, anekdotikus szálon indul Piroska Tóni története, aki aztán éveken át ostromolja szerelmes leveleivel Verát. Ez a szál azért válik fontossá, mert ez hozza be az „amerikai álom” régi közhelyét, mely a szocializmus évtizedei alatt végig erősen élt a magyar (és kelet-európai) emberek tudatában. Miközben a hatalom folyamatosan üldözte és megvetéssel utasította el a „disszidenseket”, a közemberek világában a disszidálás, vagyis az ország illegális úton való elhagyása – főként Amerikába (Egyesült Államokba) – valami hősies-mesés álommegvalósításként élt. Piroska Tóni esete jól érzékelteti, hogy mindez egyáltalán nem volt igaz, sőt. Tóni mániákus udvarlása, ragaszkodása az ő „mesebeli hercegnőjéhez”, akivé képzelete a fotó valósága ellenére is alakítja Verát, azt mutatja, hogy Amerika nem mindenki számára az Ígéret földje. Az időközben Tóniból Tony-vá lett férfi leveleiben gyakran emlegetett, részletesen ábrázolt Varga-féle találmány sok-sok „legendát” juttat az olvasó (persze csak az idősebb olvasó!) eszébe. Az 1970-80-as években történetek sokasága keringett Amerikában sikert sikerre halmozó volt hazánkfiairól, akik tudásuknak, kitartásuknak, leleményességüknek köszönhetően hatalmas sikereket értek el a tengerentúlon és mesés gazdagságban éltek. Aztán gyakran kiderült ezekről a sikerekről – amikor egy-egy amerikai állampolgárságot szerzett volt disszidens hazalátogatott –, hogy nem is olyan jelentősek, netán hazugságok.
A szereplők IV. Piroska Tóni esetéről nem tudjuk meg az igazságot, mert Vera visszaretten, nem mer vele találkozni, így ahogy felbukkant, úgy tűnik el Vera életéből és a történetből. Pedig az ő „csábítása” jelentett hosszú időn át Vera számára valamiféle „lehetőséget”, hogy elszakadjon, kiszabaduljon ebből a világból. Ezért válaszolgat Tóninak, ezért küldi a fényképet, ezért kezd el angolul tanulni. Az olvasó persze sejti, hogy ezek hamvukban holt kísérletek az elszakadásra, s nincs Verában sem erő, sem képesség, hogy valóban itt hagyjon mindent, s elrepüljön az ő HufnágelPistijéhez, hogy kamaszkori álmát megtalálja, s talán azt is érzi (joggal), hogy Piroska Tóni sem az igazi. A disszidálás motívuma más szereplőknél is felbukkan, az idősebb Czajka-fivér és Benkő doktor családja is disszidál.
A szereplők V. A szereplők, a női főszereplők jellemzésében nagy hangsúlyt kap a külső megjelenés, a testiség, a kinézet, öltözködés. Elsősorban Vera szemszögéből látja az olvasó Edit néni visszeres lábait, majdnem kopasz fejét, Edu kövér, ormótlan testét, lila mellbimbóit, Klárimama ordenáré módon kirúzsozott száját, ízléstelen, kopott-koszos gönceit. De éppígy figyeli Vera önmagát, saját testét is. A második rész 17. és 18. fejezetében [142-152. o] jelenik meg ez a téma. Vera kamaszlányként sokat foglalkozik testével, zavarja melle növekedése, hajszíne, magassága, elálló füle, lábmérete, a lábán megjelenő szőrszálak: „… a mell növekedése ijesztő perspektívával társult fejében, hogy előbb-utóbb olyan lesz a teste, mint az Edué, vagy a nénié: terjengős, lila eres, püffedt. Mindig ijesztőnek találta meztelenségüket. [147. o]” „Reménytelenül csúnyának érezte magát…” [149. o]. De nemcsak a közvetlen hozzátartozók és saját kinézete, megjelenése zavarja Verát. A hitközségi nénik is mind kövérek, az egyetlen rákbeteg Ila nénit kivéve. Vera számára szegénység és kövérség szinte szinonimák.
A szereplők VI. A hitközségi mosolygós néni egyszer (1960-ban!) Sophia Lorenhez hasonlítja („olyan szép leszel nagykorodban”), Vera évekkel később meglátja a filmvásznon a híres színésznőt, s nagyot csalódik a „csontos, erős szemöldökű, lóarcú nő”-ben. Mert álmaiban nemcsak „szíve választottja”, hanem az igazi szép nő is szőke, csakis szőke lehet. Fejében a szőkeség értelemszerűen összekapcsolódik a gazdagsággal („… arra gondolt, világos hajjal még a gazdagság is sikerülhet, vagy fordítva, előbb meggazdagszik, és akkor majd befesteti olyanra a haját, mint a színésznőké.” [148. o]). S hiába lesz vonzó külsejű, szép lánnyá, nyilván ezért festeti szőkére a haját esküvőjére, aminek van némi lázadás-tartalma is (Jóska bácsi, Edit néni, de Lali is meglepődik). A fontos és lényeges az, hogy nem akar önmaga lenni. Saját külsejével való ellentmondásos viszonya, az, hogy nem tudja magát elfogadni olyannak, amilyen, tulajdonképpen a valóság– a szegénység, a nevelőszülei sorsának – az elutasítása, és az álmok valóra váltásának kétségbeesett kísérlete. Bár – sajnos – Laliról hamar kiderül, nemhogy nem szőke herceg, hanem egy „idegbeteg bunkó”, akit valószínűleg tényleg zavar, hogy alacsonyabb Veránál (Jóska bácsi félelmét igazolva), és aki hamar pocakosodni, és kopaszodni kezd, Miki egérnek csúfolja, s mindennek a tetejébe gyakran meg is veri Verát. Később meg is csalja. Vera is meggyűlöli Lalit, de nincs ereje arra, hogy szakítson vele, elváljon tőle.
A szereplők VII. A külső, testi való mellett legalább ilyen fontos tényező Vera számára az öltözködés. Az elbeszélő is gyakran a külső megjelenéssel, ruházattal jellemzi a szereplőket, s Verához hasonlóan azonosítja egy-egy személy belső világával a ruházatot, a megjelenést, a fontosabb szereplőkhöz szinte attribútumként kapcsolódnak bizonyos ruhadarabok, tárgyak (Klárimama - rúzs, lakkretikül, kibolyhosodott pulóver, Edu - mackóruha, cigaretta, gyógycipő, Edit néni - paróka, Jóska bácsi – kockás papucs, atlétatrikó).Verát taszítja Edit néni igénytelen megjelenése, Edu mackóruhája, szemüvege, rossz fogai. Verának magának is sok gondja van az öltözködésével. A nevelőintézetben sosem jut neki megfelelő méretű, és jobb állapotban lévő hálóing, később is állandóan a mások által levetett és átszabott ruhákba, a segélycsomagokban érkező ruhákba kell öltöznie.. Kamaszkorában csak azért nem a nevelőintézeti segélycsomagból kap cipőt, mert túl nagy a lába. Az ez elleni lázadása rosszul sikerül: amikor felveszi a nájlonblúzt, hárman is (Klárimama, Jóska bácsi és Lali) ugyanazzal döbbenettel kérdezik: „Hát, te meg hogy nézel ki?”. Sőt, Lali nem hajlandó másképp elmenni vele a moziba, csak úgy, ha alávesz valamit. Ez a kísérlet, a hajszőkítéshez hasonló cselekedet: Vera próbál valamit tenni, más akar lenni, meg akarja változtatni a világot, de ebben nem talál társakra, másrészt az a téveszméje, hogy a külsőségek átalakításával el lehet érni a változást. Ennek kontrasztja Edit néni korlátolt „hagyománytisztelete”, de ezt ellenpontozza Klárimama valóság-retusálása is.
A szereplők VIII. A szereplők jellemzésében fontos a beszédjük, beszédmódjuk. Klárimama gyakran káromkodik, tájszólásban és igénytelen nyelvhasználattal beszél (gyön, ripácsás, vón’, Óspic, eszöl, ozsonna, fáin), ugyanakkor régies kifejezéseket, idegen szavakat is használ (székesfőváros, gancegál). Ugyanakkor azonban amikor Lalinak elkészíti a pornográf képekkel illusztrált lámpaburákat, kiderül, hogy van ismerete az ókori görög vázarajzokról is. Mindebből arra lehet következtetni, hogy vannak kulturális ismeretei (tanult?), de talán vidéki, vidékről kerülhetett a fővárosba. Az olvasó vele kapcsolatban a legbizonytalanabb, mert róla, az ő múltjáról a történet végéig sem derül ki semmi. Egyszer megátkozza Jóska bácsiékat („Égtetek vón’ el mind Óspicban. Rohadékok.” [156. o]), s ez alapján arra gondolhat az olvasó, hogy Klárimama nem zsidó származású, ám egyáltalán nem lehetetlen, hogy ő is túlélő, ahogy a regény több elemzője véli róla. Előkelősködő allűrjei arra utalnak, hogy régen (a háború előtt) talán jólétben élhetett, de az is lehet, hogy cselédként szolgált, s innen származnak ismeretei, „műveltsége”. Ugyanakkor fogalma sincs arról, hogy mire kapják a gyerekek iskolai osztályzataikat, mindenhonnan elkésik, utál dolgozni, különösen a rendszeres munkától ódzkodik. Térben és időben nem tud tájékozódni, a való világban csak csavarog, lézeng, de megmagyarázhatatlan, titokzatos módon tagja a pártnak (a Magyar Szocialista Munkáspártnak). Nem érdeklik a szabályok, törvények, élősködni próbál Jóska bácsiékon, Verán, Lalin, mindeközben kukázik is. Agresszív, de megijed, ha valaki határozottan lép fel vele szemben. Nem ad enni a gyerekének, háziállatként eteti a patkányokat, nem tisztítja a halak vizét, nem tisztálkodik. Őrült, de „őrültségében van rendszer”, ez pedig nem más, mint a rend, a szabályok, a józan ész tagadása.
A szereplők IX. Edu beszéde is jellegzetes. Ő is „bolond”, és az ő idiotizmusának eredetéről sincsenek pontos információk a regényben. Nem egyértelmű, hogy ilyennek született, vagy a lágerben átélt borzalmakba őrült bele. Tény, hogy gyakran vannak rossz álmai, s a babajavító műhelyből is elborzadva menekül ki, amikor meglátja a különböző baba-alkatrészeket. Az ő beszéde gyakran monológok, melyekkel magát szórakoztatja, vagy bizonyos betanult szövegek ismétlése, mint pl. a kórházban az ábécéskönyv rigmusai, vagy az Edit néni által sulykolt mondatok a visszajáró pénzről. Az Edit néni halála utáni epizódban, melyben Edu a főszereplő, végig az ő monológja kíséri az eseményeket. Edit néni beszédére az állandó aggodalom és a többiek állandó irányítása, utasítgatása a jellemző, de Verát pl. zavarja, hogy rosszul mondja a szólást („Úgy nősz, mint a kukorica.” – mondja Verának), amit Klárimama jól tud. Jóska bácsi a „pesti szlenget” beszéli (pl. „… az én szívem nem virágoskert, értve vagyok…” – mondja Jenőkének), miként Lali is, de Lali gyakran káromkodik, beszéde – jellemvonásaihoz hasonlóan - durva.
Motívumok, jelképek I. A regény számos motívuma a kezdetektől meghatározó, és a szövegben való előrehaladás során változik, módosul, többértelművé, többrétegűvé válik. A motívumok egy része az egyes szereplőkhöz kötődik, vagy szereplők egy csoportjához: ezek tárgyak, hétköznapi dolgok. Vannak a történet egészére, a történet olvasatára, az olvasó értelmezésére is ható motívumok események, fogalmak. A motívumok értelmezése során lényeges az, hogy – bár kortárs műről van szó – az olvasó mely generáció tagja. Egy mai tizenéves olvasó számára a mű történelmi regény, hiszen az a három évtized, mely alatt lejátszódnak az események valahol a XX. század hetvenes éveinek közepén szakad meg, jóval a rendszerváltás előtt, egy teljesen más politikai-társadalmi berendezkedésű ország Budapestjén. Fontos, hogy a regény Budapesten játszódik, valódi pesti történet, olyannyira, hogy még Budapesten belül is csak néhány helyszíne van a történetnek, s Budapest ismerete, a fővárosi bérházak világának ismerete nélkül „nehezebb” olvasmány. Bár történelmi regény az Akvárium, de nem ad teljes képet a három évtized Magyarországáról, annak társadalmáról, szociális, politikai viszonyrendszeréről. Nem társadalmi tabló, a szerző nem törekszik semmiféle teljességre, totalitásra, épp ellenkezőleg egy család (?) világában, egy periférikusmikro-világban játszódik a történet. A helyszín és a szereplők, a szereplők mindennapi élete egyszerre tipikus és átlagos, ugyanakkor egyedi és egyszeri annak minden komikumával és tragikumával.
Motívumok, jelképek II. A regényt mindvégig átszövi egy sajátos komikum, irónia. Az olvasónak nincs módja, hogy felszabadultan nevessen, jóízűen kacagjon a történet eseményein, szereplőin, mert a nevetségességet mindig valami sötét tónusú árnyék színezi, a felszín mögött újból és újból felsejlik a borzalom, a tragikum. A szereplők és életeseményeik esendőek, ügyefogyottak, s ennél fogva nevetségesek, ugyanakkor esendőségükben szánalomra méltóak, sorsuk fájdalmasan keserű, kilátástalan. Ez az állandóan jelen lévő kettősség, összetettség teszi izgalmassá, érdekfeszítővé a szöveget. A szöveg feszültségteremtő erejének másik oka a hiány, a dolgok ki- és el nem mondása, elhallgatása. Pedig nyilvánvalóan ezek az el nem mondott események, történések, a feltáratlan, kibeszéletlen múlt adna magyarázatot a szereplők számára, s ad magyarázatot az olvasó számára is sok mindenre. Ennek a következménye egyes szereplők különös, furcsa viselkedése a regény jelenében, a mindennapi élethelyzetekben, és ennek a következménye az érzelemnélküliség, a szeretet gesztusainak – simogatás, kedveskedés, mesemondás, közös játék, stb. – szinte teljes hiánya, a torzult jellemek, s e hiányoknak, torzulásoknak az átörökítése! Ez az elhallgatás oly mértékű, hogy az egymással legszorosabb kapcsolatban lévők – házastársak, testvérek sem beszélnek egymással a múltról, fiatal korukról, ismerkedésükről, a háború éveiről, a szenvedéseikről. Úgy tesznek, mintha nem lenne; olykor az az olvasó érzése, mintha szégyellnék múltjukat, amiről nem illik beszélni.
Motívumok, jelképek III. Ezt Vera sínyli meg leginkább, hiszen emiatt nem ért semmit a világból, emiatt tévelyeg a felnőttek riasztó titkaiban, emiatt magányos, s végső soron emiatt menekül borzalmas házasságába. Edit néni libával akar neki kedveskedni az első napon, s már a második napon elviszi őt a hitközségi irodába is, de zsidó identitásukat mintha rejtegetné Vera előtt. Bár Edit néni dohog, hogy Jóskabácsi „ma este” (ez nyilván a sabbath estéje, ami egyben Vera megérkezésének napja) sincs még otthon. Libazsírral főz, szertartásszerűen péntek esténként fürdik a család, nem mer a rabbihoz menni, amikor Edu terhesség-megszakítását próbálja intézni, az ágybérlő artistákkal állandóan „harcol”, hogy tartsák tisztán a konyhaasztalt, csak papírról egyenek, kényesen vigyáz az edényeire (külön a tejes, külön a húsos edények, ahogy a zsidó tradíció megköveteli). De mindezt valahogy „indirekt” módon teszi: nem mondja az ágybérlőknek, hogy mivel ők zsidók, ezért szükségesek az óvintézkedések (a zsidó hagyomány nem engedi meg, hogy bizonyos ételfajták keveredjenek, illetve bizonyos ételféleségek fogyasztása tilos a vallásos ember számára – a tejes és húsos edényeket Edu össze is keveri a néni halála után!), hanem aggodalmasan figyelmezteti őket a tisztaság fontosságára. Verának már az első nap meséli Jóska bácsi „beágyazását”, de nem mondja el, hogy valójában miért is volt erre szükség. Vera azt is tudja, hogy Edunak a „tábor miatt” jár az ingyen koszt, de pontos magyarázatát ennek sem tudja. Mint ahogy Edit néni kopaszságának és parókájának oka is mindvégig titokban marad. Talán azért, mert „Edit néni … nem szeretett ilyenekről beszélni senkivel. A piacon, az utcán mindenkinek voltak halottai, nem lehetett és nem is illett erről beszélni, más világ volt már és kész.” Talán ezért marad minden más is titokban, homályban.
Motívumok, jelképek IV. Titokmarad Edu fogyatékossága, illetve annak oka, titok marad az unokatestvérek sorsa, a régi fényképeken, a bordó könyv képein szereplők sorsa, amelyek Jóska bácsi halála után újból előkerülnek, de csak képek maradnak, nem fűződnek hozzájuk történetek, anekdoták. Vera nem avatódik be a történelembe, nem ismeri meg a holokauszt borzalmait, de nem avatódik be a hagyományba sem. Nem kap vallásos nevelést, mert Edit néni talán fél is ettől. Nem utasítja rendre Verát akkor sem, amikor a hitközségi irodán a zsidókon gúnyolódik. A Lantoséknál a sakkjátszmák közben olykor bepálinkázó és – a zsidó hagyomány disznóhús fogyasztására vonatkozó tiltása ellenére - jól beszalonnázó Jóska bácsi sem ad ehhez támogatást. Jóska bácsi templomba sem hajlandó járni, nem él vallásos életet, „nem majomkodik, különben is kommunizmus van. … a Síp utcában is kiakasztották a Rákosi meg a Sztálin képét, aztán meg szépen leszedték…, … neki senki se magyarázzon, mert látott ő már eleget. [220. o]” A félárva Vera magányosan küszködik női mivoltával, nővé serdülésével (nincs barátnője; inkább lenne fiú, vagy indián; abban reménykedik, hogy a borogatás elmulasztja a mellét, sokat foglalkozik saját csúnyaságával, stb.), nincs, akivel megbeszélhetné problémáit, nincs, aki a valóság dolgaiban eligazítaná. Ezért megy ugyanoda dolgozni, ahol Edit néni és Edu is dolgozik. „Önállósodásának” egyetlen jele, hogy összejön Lalival, s nagyon rövid időn belül hozzámegy. Ez az ő kitörési kísérlete, lázadása. Meg az, hogy szőkére festeti a haját.
Motívumok, jelképek V. Jóska bácsi még kiskamasz korában brutálisan elveri Verát a suszternél tett látogatásai miatt, de akkor sem tudja meg, hogy miért kapta a pofonokat. Jellemző, hogy Jóska bácsi a pedofíliával gyanúsított suszter helyett Verát bünteti. Vera később, felnőtt asszonyként Lali brutalitását is zokszó nélkül eltűri. Egyszerűen tudomásul veszi, elfogadja sorsát, nem tud szembeszegülni, ellenállni. Az egyetlen szalmaszál Piroska Tóni és az angoltanulás (az „Amerika-álom”), de erről szinte azonnal kiderül, hogy nem valódi elszakadási kísérlet, Verában éppúgy nincs erő ahhoz, hogy „saját életet éljen”, mint a többiekben. Gabi bácsi kései tanításai (az angolórák végén mindig megtanít egy-két dolgot Verának), beavatási lépései nem elegendőek és megkésettek, ráadásul az öregúr véget vet életének. Vera gyermekded, idétlen álma-vágya az ő szőke hercegéről azért is tud erős maradni, mert ösztönösen érzi, hogy abból a világból, amibe belekerült, csak a mesék varázslatával lehetne szabadulni.
Motívumok, jelképek VI. A regény kulcsmotívumai – a már említett, egyes szereplőkhöz kötődő attribútumok mellett az álom (vágy), a halál, a tűz, a menyasszony-baba és az akvárium. Ezek mellett a fő motívumok mellett Vera szempontjából jelentősége van a libatollnak, a hitközségi nénitől kapott lyukas fehér kőnek és a susztertől kapott nyakláncnak. A vezérmotívumok és mellékmotívumok, valamint az attribútumok gyakran egymással is összefüggenek, egymáshoz kapcsolódnak, egymásra utalnak, tehát nemcsak önmaguk többletjelentését hordozzák, hanem „behálózzák” a történetet. Az álmokról, az álom-motívumról már korábban esett szó. A főszereplők, fontosabb szereplők közül többekhez kötődik. Vera álma az ő királyfijáról, Jóska bácsi álma a „darabka” tengerről, Tóni-Tony álma távoli szerelméről, Lali jólét utáni vágya, tervei, Klárimama hazugságai, stb. Ezek közül Vera álma, vágya a legfontosabb, ez ugyanis a regény egyik kulcsmotívuma. Az a valóság, amivé Vera élete válik, tragikusan groteszk ellentéte a kamaszkori képzetnek. A lányregények és mesék illuzórikus világát idéző álom nem megvalósulása („megvalósulhatatlansága”) egyrészt az élet, a valóság rideg válasza, másrészt azért érezzük mindezt tragikusnak, mert Vera sorsa „kódolt”, s azokkal a hátrányokkal, melyekkel ő indul az életbe, eleve vesztésre ítéltetett. A regény e felől nem hagy kétséget, s abban sem reménykedhet az olvasó, hogy ez megváltozhat: nincs váratlan fordulat, nincs lehetőség a happy end-re.
Motívumok, jelképek VII. A halál motívuma a történet másik meghatározó eleme. Egyrészt sok szereplő meghal a történet során: Jóska bácsit szélütés éri, Gabi bácsi felakasztja magát, Edit néni rákban hal meg, 56-ban a határon lelövik a fiatalabb Czajkát, meghal a suszter, meghal a hitközségen dolgozó Ila néni, s a történet végén meghal Edu is. Lantos Marika gyereke orvosi kísérlet áldozata lesz, Vera fia halva születik, Edu gyerekét pedig abortálják. A házbeli gyerekek a Rosenberg házaspár kivégzését játsszák el az udvari WC-ben. Gabi bácsi ebédlőasztala körül halottainak szellemei ülnek, Edit néni unokatestvérei „… végleges, felnőtt testükbe való lassú megérkezésük előtt, eljutottak egy másik, légnemű testbe…” [167. o], miként Jóska bácsi rokonai, szülei is a nemlét homályába vesznek. Jenőkéről pedig kiderül, hogy a nyilasokkal gyilkolta a zsidókat a háború idején. A halál tehát mindvégig, folytonosan jelen van a történetben, egyrészt, mint természetes tény, másrészt, mint a titokzatos és Vera számára ismeretlen múlt jelent is beárnyékoló rémsége. Edu elborzadása a babajavító műhelyben ugyancsak valami múltbeli szörnyűség (halál-élmény?) miatt történik. A halál motívumát teljesítik ki Vera gondolatai az öngyilkosságról, az akváriumban döglődő, majd elpusztuló halak, vagy az üvegkoporsójában fekvő Hófehérke képe.
Motívumok, jelképek VIII. Az „öregek” halálával, úgy tűnik, valami – talán egy korszak (?) – végképp lezárul. Edu égetési akciójával a fényképek is megsemmisülnek, végérvényesen lezárva egy család történetét, örökre a feledésbe, a semmibe süllyesztve a múltat. Gabi bácsi szintén nyomtalanul tűnik el (Vera hiába nyomoz „kartonja” után), miként a garnitúra sorsa is a pusztulás. Eltűnik, elpusztul a Diogenész-telep: felszámolják, ledózerolják. Jelképes mozzanat az is, amikor a leendő lángosos bódénál Vera rátalál a döglött kutya tetemére. S mivel elmaradt a mese, mivel az idősebbek nem adták tovább történeteiket a következő generációnak, megszakad a személyes történelem lánca. Vera számára marad őrült anyja, a nem létező apa (!), a brutális, bunkó férj és a „felesleges” gyermek, aki anyjához hasonlóan nem avatódik be a múlt titkaiba (fogalma sincs arról pl., hogy pontosan ki is Edu). Semmiből jövő, semmihez sem kötődő és a semmi felé tartó élet. A kis Verára sok mindenben emlékeztető Vica állandó kérdései – „Amikor én még nem voltam, ezek a halak már igen?” (kérdezi Klárimamát); „Amikor még nem voltam, akkor kinek a gyereke voltam?” (kérdezi anyját) – mintha élet és halál, múlt és jelen természetes kapcsolatára vonatkoznának. Mintha ösztönösen ezt keresné, mert talán épp ez hiányzik az élet megértéséhez, megéléséhez. Nem meglepő, hogy sem anyja, sem nagyanyja nem tud válaszolni.
Motívumok, jelképek IX. A tűz motívuma szorosan kapcsolódik a halál-motívumhoz. Két alkalommal jelenik meg markánsabban, mindkét esetben Eduhoz kötődik. Amikor, Edit néni halála után, Edu magára marad, s megkezdődik három évig tartó „önálló élete”, Lali beszerelteti a régi lakás kályhájába Héra-rendszert (cserépkályhába vezetett gázfűtés). Edu, aki a lakodalmi tánc óta kicsit szerelmes Laliba, Lali-lángnak nevezi az őrlángot, s nagy élvezettel kapcsolgatja a készüléket. Ugyanebben az időben indul meg a környék (Mohács utca, Csángó utca) modernizációja, s a lebontott régi házak üres telkén a környékbeliek máglyán égetik el felesleges lomjaikat. Edu is csatlakozik, s nagy lelkesedéssel tulajdonképpen mindent, amit Jóska bácsi és Edit néni az utódokra hagyott, odahord és eléget, a bordó könyvet a régi fényképekkel és a vulkánfíber bőröndöt Piroska Tóni összes szerelmes levelével. Együtt pusztul tehát a múlt és az álmok világa. Majd ismét Edu kapcsán merül fel újra a tűz-motívum. Edu halálakor Vera azon gondolkodik, hogy a hamvasztás mennyivel praktikusabb temetési mód (bár ellenkezik a zsidó hagyománnyal!), s bizonyára Edit néni, de maga Edu is ezt a megoldást választaná: „Érezte, hogy Edu, aki egy korábbi, sohasem emlegetett életében egyszer már megmenekült az elégettetéstől, ebben a második körben mégiscsak erre a helytakarékos és korszerű megoldásra szavazna. Mellőzne minden körítést és imát.” [309. o].
Motívumok, jelképek X. A baba (Zsuzsi, menyasszony) fontos összekötő kapocs a főszereplők között: Edit néni vásárolja drága pénzen Lantos Magdiéktól Vera „első” születésnapjára. A fiúkkal való játék során megsérül, s így kerül a „babakórházba” – ahonnan Edu kimenekül, meglátván a babalábakat, szemeket, kezeket, s ezután tévednek el az utcán Verával. Jóval később Klárimama kikukázza Vica számára, s a regényzáró (kulcs)jelenetben ő lesz Hófehérke. A különleges gyerekjáték (alvós-baba, a szovjet ipar remeke!) sorsa szimbolikus. Tulajdonképpen Vera számára az egyetlen valódi ajándék, a (nevelő-) szülői szeretet egyetlen megnyilvánulása. Egyetlen játéka éveken keresztül, egyetlen „társa”. De megutálja és kidobja, mert kopaszodni kezd, olyanná lesz, mint egy „múmia”! A Verát így nyilván Edit nénire (is) emlékeztető baba így válik a kedvenc gyerekkori emlékből saját sorsának és jövőjének (?!) jelképévé. Ezért tör ki a regény végén, mikor meglátja az „üvegkoporsóban– a királyfi csókjára váró – Hófehérkét”. Ezért a kétségbeesett düh, a hisztérikus reakció. A baba-motívumot a halál-motívummal a Lantos Marika szüléséről szóló anekdota, s Vera második gyermekének halva születése kapcsolja össze. A baba-motívumhoz kötődik egy archetipikus motívum, a haj is. A külső jegyek közül minden szereplő kapcsán az egyik legfontosabb a haj. Edit néni kopaszsága és parókája és a baba megkopaszodása mellett Vera hajviselete, majd szőkesége, valamint Klárimama sötét, durva szálú tincsekben őszülő kócos lófarokban lógó haja is ráirányítja a figyelmet. A haj, a haj „minősége” a szegénység és a gazdagság szinonimái közé tartoznak, legalábbis Vera számára. Talán az sem véletlen, hogy a fontosabb férfi szereplők – Jóska bácsi, Lali – haja „hiányos”, Jóska bácsi kopasz, Lali hamar kopaszodni kezd.
Motívumok, jelképek XI. Az akvárium – mivel ez a regény címe – a többi motívum fölé helyeződik, mintegy összefogja, szintetizálja a felsoroltakat, mindegyikkel összefügg. A motívumhoz kapcsolódó kulcsjelenet az első rész végén Klárimama és Vica akciója. Kiürítik, kimossák a szerepét betölteni már nem képes akváriumot, amiben az éltető víz spenótszerű, posványos, büdös lévé vált, melyben fuldokolnak, torz lényekké válnak, majd megdöglenek a halak. Nem nehéz a párhuzamot észrevenni az emberi sorsok, a regény szereplőinek élete és a guppik sorsa között. Mindez persze a történet végére válik érthetővé. Az akvárium Jóska bácsi álmaként valósul meg, amit ő szinte egy pillanatig sem élvezhet. Edit néni gyűlöli ezt a tárgyat, és az első adandó alkalommal odaadja Klárimamának. Az akvárium furcsa nyomot hagy a fésülködő asztalon: „… téglalap alakú körvonal… Úgy nézett ki, mint valami titokzatos épület alaprajza, aminek dupla fala van körben, de azon se ablak, se ajtó.” [220. o], vagyis egy átlátszó börtön, melyből csak egy irányba lehet szabadulni, a halál irányába. Börtön tehát, ami emlékeztet a körfolyosós bérház világára, ahol csak egyetlen irányban látható a „szabadság”, a négy fal közé zárt világban csak az ég látványa nyújtja a szabadság illúzióját.
Motívumok, jelképek XII. Ezt a „jelképi jelentéstartalmat” erősíti fel a regény zárójelenete: anya és lánya, Vera és Vica jelenete. Az akvárium-koporsóban fekvő Zsuzsi baba Vera világának szimbóluma. Eközben Vica törpéi – akiknek sapkáit szétszórta a fűben – az „emeletek magasában gyújtogatják lámpáikat”. Hófehérke nem tudja felköhögni az almát, nem jött el a herceg, hogy csókjával megváltsa („Halottian mozdulatlan maradt…”). Vera élet-álma haldoklik itt, az ő meséje/meséi így ér/nek véget. Csipkerózsika és Hófehérke a valóságban nem támadnak föl - egy élet, úgy tűnik, végképp vakvágányra futott. Ezért is mondhatjuk, hogy a regény dekonstruál és transzformál: az „eredeti”, az „őstörténet”, a mesék és lányregények, a fejlődéstörténetek totális bukása, anti-variánsa Vera története. Vicáé azonban csak most kezdődik. Ez az egyetlen halvány reménysugár marad, melybe az olvasó kapaszkodhat: Vicának még lehet élete. De – ahogy DOSZTOJEVSZKIJ befejezi a Bűn és bűnhődés-t, „az már egy másik történet”. Vagy éppen ez a történet az övé?
