„SPIRITUALITÁS A SEGÍTŐ KAPCSOLATBAN”

1. „SPIRITUALITÁS A SEGÍTŐ KAPCSOLATBAN” NEMZETKÖZI KONFERENCIA. MAROSVÁSÁRHELY, 2010. NOVEMBER 12-13. SZENVEDÉLYBETEGSÉG - „KÜSZÖB-LÉT” - SPIRITUALITÁS Mándi Nikoletta - Molnár Dániel - B. Erdős Márta - Kelemen Gábor - Csürke József • Kutatásunk célja a magyarországi 12-lépéses mozgalmak társadalmi szerepének, sajátos kultúrájának és pszichoszociális hatásmechanizmusainak vizsgálata. A felépülés folyamatát, mint a józan kultúra elsajátításának folyamatát vizsgáljuk. A 12 lépéses mozgalmak a rendszerváltozást követően vertek gyökeret Magyarországon. Ezek a közösségek kinyilvánítják, hogy nem a társadalmi változás, hanem tagjaik mentális egészsége érdekében fejtik ki tevékenységüket. Ugyanakkor ezek a közösségek olyan „gyenge kapcsolatokat” hoznak létre a társadalomban, amelyek az eltérő társadalmi rétegekhez tartozókat egy toleráns övezetben kapcsolják össze, erősítve ezzel a szolidaritást és stabilizálva a társadalom működését. A kutatás során interjúkat készítettünk józan alkoholistákkal és józan drogfüggőkkel, akik vagy a 12-lépéses közösségek, vagy a hazánkban már a rendszerváltás előtt is működő Alkoholizmus Ellenes Klubok tagjai. A keletkezett szövegeket kvalitatív és kvantitatív tartalomelemzéssel vizsgáltuk. • Az átmenetek rendszere és a felépülés dinamikus modellje: • Turner - a szimbólumok és rítusok tanulmányozásán túl - a performatív műfajok vizsgálatán keresztül kiterjesztette az antropológia gyakorlatát. Az általa kidolgozott „összehasonlító szimbológia” az interdiszciplinaritás irányába mozdult el, ezáltal megmutatva azt is, hogy a kulturális jelenségek nem csak leképezik a kulturális jelentéseket, hanem - a szimbolizáció folyamatán keresztül - újraalkotják azokat. Rítuselméletében a szimbólumkutatás a társadalmi változások vizsgálatát is maga után vonja, így elmélete alkalmas arra, hogy a társadalmi működést magyarázó modellé váljon. A struktúra és az anti-struktúra, a társadalomra jellemző két alapállapot a rendezettség és a káosz fogalmát testesíti meg. (N. Kovács, 2001) • Dethlefsen (1997) szerint korunk nagy problémái olyan területekről táplálkoznak, melyek a múltban kultuszhoz kötődtek. A kultusz lehetőséget adott a tapasztalatmezők feldolgozására, átélésére. Szerinte - és itt kapcsolódik gondolatvilága Turneréhez - a kultusz és a rituáléja jeleníti meg a rendet, amely lehetővé teszi a káosz, a kábulat, az őrület, az extázis átélését, míg korunk deritualizálódott világa nem kínál keretet ahhoz, hogy ezek a mindenkiben jelen lévő lelki minőségek átélhetővé válhassanak. A mítosz és kultusz - mint kollektív élményfajták - speciálisan irányították az ember lelki és szellemi fejlődését. (Nem véletlen, hogy míg a szerhasználat a jelenben magányos tevékenység, addig a gyógyulásban a közösség ereje teszi átélhetővé az újjászületést). • A Van Gennep alapján Turner (2002) által kidolgozott átmenetek rendszere és a szenvedélybetegségből való felépülés dinamikus modelljének (Brown, 1985) összefüggéseit vizsgálva több párhuzam adódik az értelmezésben: • A preliminális rítusok, melyek az elkülönülést, szeparációt hangsúlyozzák, a detoxikáló, absztinenciát beigazító időszakkalvonhatók párhuzamba. Ebben az esetben nemcsak a társadalmi struktúra egy bizonyos pontjáról való leválás jön létre, hanem egy „kulturális feltételrendszertől”, azaz állapottól való elszakadást azonosíthatunk. Az előző világtól való elszakadás az addiktológiai kontextusban az utolsó szerhasználatot követő heteket foglalja magában. A szerhasználatról absztinenciára váltás jelentős pszichológiai változásokkal jár. A kezelésnek ebben a fázisában a józan gondolkodás és beszédmód, a józan diskurzus internalizálása még nem hozzáférhető az átmenet előszobájában lévő személy számára. • A liminális rítusok - melyek a marginalitás helyzetében jönnek létre - legmarkánsabb attribútuma a bizonytalanság. A rehabilitációs jelenlétet értelmezve a korai felépülés időszaka hordozza a legnagyobb veszélyt a szerhasználó számára. • A posztliminális rítusok az „új”-hoz való csatlakozást testesítik meg. A folyamatos felépülés időszakában a szubjektum ismét állandó állapotba kerül, tudatosul benne, hogy új helyre érkezett. White (2001) szerint a függőre váró munka, - amelyről az átmeneti rítus metafórája ad ismereteket - egy tapasztalati térképpel ruházza fel a személyt, ami hangsúlyozza a szeparáció, a liminalitás és a reinkorporáció fázisát, s a rítusok során megfogalmazott közös identitás és értékrendszer elmélyíti a közösség kognitív tartalmait. • A Turner (1997) által megfogalmazott communitas konstituálódhat a liminalitás fázisában, amennyiben ezekre az intézményekre, mint törzsszerű demokratikus elvek mentén szerveződő együttélési formákra tekintünk. A communitas struktúrája egy instruktív jellegű struktúra, a szimbólumoké és eszméké. A beavatandó strukturálisan láthatatlanná válik, nem az intrapszichés, hanem az interperszonális kapcsolatok kerülnek előtérbe, a buberi értelemben vett „mi” viszony. Ebben a helyzetben jelenik meg a pszichoterápia egyik sajátosnak tetsző jelensége, mely szerint minél individuálisabban dolgozik valamely terápiás forma, annál felületesebb, minél mélyebben alászáll a lélek gondolataiba, annál kevésbé individuális. Azaz a mélyben a problémák már nem hordoznak személyes vonásokat, így a valódi mélység szükségképpen archetípusossá válik azáltal, hogy alapvető tudati struktúrákig hatol el. • A zsidó és őskeresztény közösségek, mint az „elbeszélő közösség” archetípusai (Weinrich, 1973) és az AA, mint új típusú „elbeszélő közösség” közötti narratív párhuzamok: • Teremtő imaginatív gyakorlatok, és a gyakorlatok rendszereit megalkotó gondolkodásformák jelenléte. • Társadalmi organizmus, melyet tartós struktúrák, gyakorlatok és szervezett formák tartanak össze. • Olyan rituálék készletével bír, melyek szövegekben, hagyományokban, elbeszélések sorozatában kapcsolódnak össze. Ezek nem elsősorban jelei, megnyilvánulásai a közösségnek, sokkal inkább létrehozói annak. • Nem saját szavakról, hanem a szavak sajátos használatáról beszélhetünk, sajátos kontextusban (pl.: szolgálat, megosztás, azonosulás, honi csoport, mentor). • A történetek, elbeszélések, a morális és szellemi értékek, az interperszonalitás fogalmai, sajátos trópus- és alakzatrendszer használatával egy nagy etikai értékrendszer alkotóelemeivé válnak. • Kollektív azonosságteremtő narratívumok, közösségi azonosságkonstrukciók születése. • A „narratív ártatlanság” (Weinrich, 1973) fogalma: a posztnarratív kommunikációs szokásokkal ellentétben, ezekben a közösségekben prioritást élvez a „mítosz” a „logosszal” szemben. • A nem elbeszélő jellegű, „kanonizált” szövegkorpuszok (12 lépés, 12 hagyomány, imák) mellett az elbeszélő jellegű narratívák megjelenése. A hitvalló tanúság (témoignage confession) és az elbeszélő tanúság (témoignage narration) szintézise. (Ricoeur, 1987) • Érvek a narrativitás megőrzése mellett a 12 lépéses közösségekben: • Az „érintettség” narratív kategória. Ez az, ami kiválthatja a tovább cselekvést és a hozzá kapcsolódó újra elbeszélést. Az elbeszélt történetek azt várják a hallgatótól, hogy maga is az elbeszélések cselekvőjévé váljon, kövesse az elbeszélt cselekedeteket. „Egyébként egy ilyen lelki ébredés szerű volt egyszer. A terápiával voltam, kimentünk Angliába egy ilyen színházas darabot mutattunk be. Ott nem NA volt, hanem valamiféle terápiás házban voltunk, és ott volt egy ilyen józanságmegtartó csoport. Akik ott végeztek annak idején, azoknak. És jöttek ezek az emberek. És ott ültünk egy szobában, és igazából teljesen más nyelvet beszéltek, és mégis valahogy éreztem. És hogy ez rám olyan hatással volt, hogy elkezdtem sírni. Olyan hihetetlen volt, hogy itt vagyunk X kilométerre, és akkor ezek az emberek ugyanazt érzik, és ugyanazon átmentek és valahogy szeretetet, összetartozást éreztem. És nekem ez akkor nagyon sokat jelentett.” • Általános értelmező gyakorlat szerint az ismeretlen rekonstruálása során a többé-kevésbé ismert mennyiséget hívjuk segítségül. „Meg próbálkozom imádkozni. Egyébként ezek ilyen profán imák. Tehát nem leírt szövegű imák, hanem mindenkinek saját magára van bízva, hogy hogyan. De ez bent azért mindig szorgalmazták, hogy próbáljuk meg, és lehetőleg ez azért menjen. És nem éreztem, hogy ez működne. És egyszer egy gyűlésen beszélt az egyik társunk erről. És kb. ugyanazokat fogalmazta meg múlt időben, amiket én akkor éreztem. Hogy ő úgy volt ezzel, hogy amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, akkor érezte azt, hogy ő teljesen kiüresedett. És hogy ő dühös volt, és mit tudom én. Rettenetesen jó volt ezt hallani. Nagyon sok ilyen élményem van egyébként. Hogy az előttem járó, a régebb óta felépülő, tapasztaltabb függőktől amit hallok, az nagyon sokszor segít. És ez is ilyen volt.” • Az explicatio - meditatio - applicatio folyamatának érvényesülése. (Barth, 1956) A történet felelevenítése, fogalmi újraírása, majd használatba vétele, kontextushoz kapcsolása tekintetében az utolsó fázis adja az önsegítő közösség promotív aspektusát. Az elbeszélés ebben a közegben az elsajátítás révén kap jelentést, s ez a jelentés performatív vagy egzisztenciális módon valósul meg. „Isten úgyis tudja, vagy tudom. De egy embertársunknak elmondani, hogy nekem milyen gyarlóságaim vannak. Az már nagy dolog, ugye? Az már egy nagy dolog. Mert Isten az nem egy pajtás, hogyha én nem mondom senkinek, akkor senki nem tudja meg, hogy végighánytam a Király utcát. De elmondom. És ezt ott megteheted. A gyűlésen. Értik, amit mondasz, mert egy cipőben vagyunk.” • Az ószövetségi történetek (Seybold, 2006) és a „megosztások” között fellelhető párhuzamok: • Felismerések közvetítése, melyeket reflexióként fogalmi kategóriákba ültethetünk. „Rengeteg egyszerű szlogen van, amin egyébként én elég sokat röhögtem a terápia alatt. Bombasztikus közhelyek, mint a TV reklámokban. De bejönnek. Például ezt is elég sokszor szoktuk mondani: Csak úgy tarthatjuk meg azt, amink van, hogyha szétosztogatjuk. Tehát vonatkozik ez a felépülésre. Nyilván nem a cigimre.” • A naiv történet metaforává alakul, a szemantikai sík kerül előtérbe. „Az első lépés az azt jelenti, hogy egy vele egy nemű, tehát egy nőnél egy nő, férfinél egy férfi, ha ez lehetséges, elmondja az ő pályafutását. És akkor abban ugye két rész van, elmondja azt a pályafutását, amíg lejutott a mélypontig, és elmondja, jó esetben azt a pályafutását, ami a felépülés során következett be. Tehát elmondja a reménytelenségnek meg a tényleg a betegségnek és a halál közeliségének ezt a tényleg ezt a, meg ennek az elmagányosodásnak, ennek az elszigetelődésnek ezt a történetét.” • A hallgató számot ad kiváltódó impresszióiról, a nyereségről. „És pont azon a két évvel ezelőtti szekszárdi találkozón hát teljesen megdöbbentem. Hogy amit ott tapasztaltam, nem tudtam, hogy mire számítsak, és amikor ott bementem és ott több száz ember ült, és egyszerűen az érzéseikről beszéltek, a múltjukról beszéltek, arról hogy hibáztak. Tehát ez annyira, hogy is mondjam, fel sem tudtam állni a székből szinte, annyira lehúzott ez, hogy felnőtt emberek ilyen nyíltan beszélni a lelki problémáikról, azokról a dolgokról, amiket elkövettek, és hogy van ezekből kiút.” • „Drama of reading” (Sternberg, 1985) - a szöveg és az olvasó/hallgató kapcsolatát feltételező viszony, melynek nyomán kialakul a hallgató elkötelezettsége, s amely megváltoztatja őt.„És ráadásul azok a gondolatok, hogy ők, hogy gondolkoztak akkor, amikor a válságos élethelyzetben voltak, az teljesen ugyanaz volt, mint az enyém. Tehát ez az, amire rögtön ráismertem, hogy ez az, ez az a dolog, ami nekem, énnekem eddig hiányzott az életemben, hogy tudjak szembenézni magammal, hogy tudjak változni, hogy változásra tudjak törekedni.” • Az elbeszélésben alkalmazott nyelv olyan mértékben adekvát az eseménnyel, hogy a nyomában kialakult kép megtalálja a helyét az adott interpretációs rendszerben. „Ez ugyan akkor nem fogalmazódott meg ilyen világosan bennem, de teljesen megdöbbentett ez a helyzet, hát most aki nem volt még ilyen találkozón, annak nagyon nehéz elmondani, milyen ennek a légköre. Nem tudom, hogy Ön volt-e. Ja, igen. Akkor nem kell. Maga az, hogy száz ember ott föláll és akkor mondja együtt a békességimát, maga ez az egész döbbenetes volt számomra.” • Az Ószövetség elbeszélő irodalmának jellemzői Seybold (2006) alapján: • Tényszerűség (a realitás és a különös fakticitás megragadása) „Ez a 12 lépéses program borzasztóan jól van kitalálva, tehát ez, ez annyira hatékony, nem tudom, hogy miért, tehát én nem vagyok szakember. Nem tudom, hogy melyik része az, amelyik különösen ötletes meg nagyon jól kitalált része. De ez lehetővé teszi olyan embereknek, akik nincs, szakmailag, tehát nincsen pszichológiai végzettségük, nem foglalkoztak a tudományos részével az addikcióknak, mégis összejönnek és segíteni tudnak egymásnak. Tehát, ez a része, ez borzasztóan, tehát ez önmagától hatékony. Tehát ez akárhol a világon összejön 4-5 ember és alapít egy csoportot, akkor mindenki elkezd fejlődni és bámulatos eredményeket ér el. Ez ennek az egésznek a csodája tulajdonképpen, ami nagyon jó lenne, ha minél több emberhez érne el, de én úgy érzem, hogy ezt nem csak szenvedélybetegek tudnák használni ezt a programot, hanem bárki.” • Történetiség (a múlt életben tartása) „Tehát segítség kellett hozzá, hogy rájöjjek arra, hogy nekem nagyon sok problémám, és amilyen vagyok, meg amilyen én lettem, meg ahogy alakult az életem, abban jóval több, ezerszer több szerepe van az én apám nélküliségemnek, vagy hogy mondjam. Ennek az állapotnak, ahogy én fölnőttem, mint ahogy én azt gondoltam volna. Vagy amilyen jelentőséget tulajdonítottam.” • Fikcionalitás (az elbeszélés fikció, amennyiben az esemény mondatokká alakul a nyelvi imitáció és a rekonstrukció által)„A drogambin, ahova bejártam a metadonért, volt kint egy plakát, és azon volt egy csónak, és valahogy úgy megláttam azt a csónakot, és úgy megérintett és olyan reményt keltett, hogy miért ne lehetne rehab. És úgy megvilágosodtam, hogy miért ne lehetne nekem is rendes életem, ez a csónak, és majd ott fogok én csónakázni, na persze úgy képzeltem el a rehabot. De hogy valahogy az a normális élet úgy megérintett ezen a fényképen keresztül. És akkor úgy döntöttem, hogy akkor elmegyek rehabra.” • Kreativitás (elmélkedésre, reflexióra ösztönzés, a nyelvi artikuláció mozgósítása) „Jó, ha így beszélek, akár itt most, vagy a gyűlésen, vagy egy akármilyen más megosztáson. Mert olyankor mindig építgetem, hogy milyen szerencsés vagyok. És a hovatartozás. Sokszor nagyon különös, ilyen gyomorból jövő, ilyen jó érzéssel tölt el mindenképpen. Persze nem mindig érzem ezt, de hogy van, amikor már-már megfoghatóan bizsergető.” • Intenció (azaz finalitás, tervszerűen kijelölt célirányosság) „Én azon vagyok, és arra törekszem, mindenféle formában, hogy másokat jobban gyógyítani. Én nem vagyok orvos, nem vagyok pszichiáter, nem vagyok pszichológus. És elmondom mindenkinek, akin látom, hogy érintett. Utáltam azokat az embereket, akik hagyják, hogy a halálba rohanjanak, pedig van megoldás. Van. Létezik megoldás. És én ismerem a megoldást. Ha hozzám jönnek segítséget kérni, tudok segíteni. Mindenkinek. A legutolsónak is. Nem az én személyes varázsommal. Nem. Én elmondom, hogy mi az út. Menjél el orvoshoz, a pszichiátriára, és gyere el közénk. És akkor van esélyed arra, hogy meggyógyulj. Bocsánat, rosszul mondtam. Hogy élj továbbra is. Nem meggyógyulj, csak hogy élj. Ezt én tudom. És ezt bárkinek meg tudom mondani, hogy mi az út. Hogy mit kell csinálnia. Ez a megoldás. Más nincs. Más lehetősége nincs.” • Aktualitás (az aktív reakcióhoz való csatlakozás lehetősége) „Nincs még benne a köztudatban, hogy ha valaki drogozik vagy iszik, akkor van megoldás. Mert még sokszor ilyen tévhit, paradox dolgok keringenek ekörül. Hallottam, hogy vallás, szekta, mit tudom én micsoda. Sok helyen szakemberek nem ajánlják, mert nyilván ők próbálják megoldani a dolgokat. Meg az egész rendszer, orvoslás, methadon program. Ezek olyan dolgok, amik nem visznek sehova. Viszont az állam úgy látszik, nem tudom, hogy preferálja-e, de működik, és sok százan vannak benne országosan, vagy lehet, hogy sok ezren.” • Névtelenség (elbeszélő funkciója inspiratív, továbbadó) „És ez nagyon jó érzés nekem, hogy ebben úgymond segítséget nyújtok, hát valóban nem én nyújtom a segítséget, hanem maga a program. De akkor is jó érzés. És ez a 12 megváltoztatta az életemet, ezt így lehet összefoglalni, ez a 12 lépéses program.” • Hitelesség (a közvetlen érintettség által). „Ilyen szinten igyekszem tovább adni. De ez nem tanítás, hanem tovább adom a tapasztalataimat. És ezt szerintem mindenki, aki a 12 lépéses programban benne van, azért ezt csinálja.” • Összegzés: • A 12 lépés által konceptuálisan keretezett mozgalmak átfogó célja egy sajátos akkulturációs folyamat elősegítése, melynek során a szenvedélybeteg megszabadul a manipulációs tagadásra épülő addikt viselkedésmintáktól és elsajátítja a személyközi kapcsolatokban nélkülözhetetlen dialogikus és reflektív mintákat. Az addiktív fogyasztói kultúra hatásaitól megszabadulva, a közösség biztonságos terében a kulturális újjászületés, a társas szerepek, egy új identitás és értékrendszer elsajátítása érdekében nyújtanak egymás számára segítséget a függők. A „közös gond” archetípusos világának átélése, az azzal való megküzdés narratív mintázata azonosítható a józanodás szimbolikus, átmeneti terében, ahol az ószövetségi elbeszélésekkel párhuzamba állítható történeteken, a „megosztásokon” keresztül artikulálódik az aktivitásra ösztönző szociális energia. • A poszter a K 69619. sz. OTKA kutatás (Pszichoszociális változás és az átalakulás retorikája a 12 lépéses mozgalmakban) támogatásával készült. - .