Honfoglaló magyarok

1. Honfoglaló magyarok Készítette: Szalay Zoltán

2. Csaták

4. Honfoglalás: Kárpát-medence K-i része • 893 tavaszán I. Iszmail bin-Ahmed emír, a buharai központú Számánida emirátus uralkodója hadjáratot indított a tőle északra a Szir-darján túl élő úzok ellen. Foglyul ejtette az úz fejedelemnőt, a katunt és rengeteg rabszolgát, állatot, valamint kincset zsákmányolt. Az úzokat keleti szomszédaik is megtámadták, ezért csak nyugatra vonulhattak. Kárpótlásul rátámadtak a tőlük nyugatra élő besenyőkre, elszedték állataikat és legelőiket. • 894-ben a besenyők átkeltek a Volgán, és megjelentek Európában, a magyarok etelközi szállásterületének közvetlen keleti szomszédjaként. Ebben az évben a magyarok a dunai bolgárok ellen vezettek hadjáratot, amelynek vezetője Árpád fejedelem fia, Liüntika volt. • 894-ben a magyarok Szvatoplukkal kötöttek szövetséget, melynek emlékét feltehetően a 14. századi magyar krónikában megörökített, ún. Fehér ló-monda őrizte meg. A megállapodás értelmében a magyar és a morva seregek együttesen rohanták meg Arnulf pannóniai tartományát, a források szerint komoly pusztításokat okozva ezzel. Feltehetően ez a segítségnyújtás, illetve Szvatopluk halála is hozzájárult ahhoz, hogy a morvák, még az év őszén békét kötöttek a frankokkal. Az akkori kor felfogása szerint az egyik fél halála esetén a megállapodások érvényüket vesztették. A fejedelmi cím örökléséért két testvér, II. Mojmír és II. Szvatopluk vetélkedett, ez a későbbiekben elősegítette a magyar terjeszkedést.

5. A Fuldai Évkönyv beszámol a magyarok pannóniai hadjáratáról és a hatalmas pusztításról. Szvatopluk azonban még a hadjárat előtt meghalt, halálát a Fuldai Évkönyv előbb említi. Egy feltevés szerint a magyarok (főleg kavarok) értesülve Szvatopluk haláláról nem vonultak vissza a Kárpát-medencéből, hanem a Felső-Tisza vidékén teleltek át. Biztosan annyit tudunk, hogy 894 őszén a keleti frankok és a morvák békét kötöttek.A frank-morva békekötés után a nyugat felé tekintő magyar törzsfőknek új katonai szövetségest kellett keresniük maguknak. Erre nem sokáig kellett várni: 895-ben a bizánci császár követe jelent meg Árpád és Kurszán vezéri szállásán, hogy segítséget kérjen az új, energikus bolgár cár, Simeon ellen folytatott háborúhoz. A Dunán Eusztháthiosz tengernagy által a bizánci flottával átszállított magyarok lerohanták a bizánciak ellen hadakozó bolgárok országát, majd a források szerint legalább két csatában az ellenük vonuló Simeon bolgár cár seregét is legyőzték. Először feltehetően Preszláv - Mundraga környékén, majd Disztra (Szilisztra) váránál. A Mundraga várába zárkózó Simeon hamarosan békét kötött a bizánciakkal, akik visszavonultak. Simeon ekkor a magukra maradt magyarok ellen vonult és egy nagy csatában legyőzte őket. A Fuldai Évkönyv csak erről a harmadik csatáról számol be, amiben Simeon maga is 20 ezer lovast vesztett. • Az Etelközben maradt magyarokat közben besenyő támadás érte. A két oldalról jövő támadás harapofogóba vette a magyarokat és ez Etelköz feladására és a nyugat felé húzódásra késztette őket. Kisebb csoportjuk ekkor mehetett délre (a Kuma és Terek folyó vidéke, ill. a Kaukázus) felé. A keleten maradtakat ezen a déli területen írta le később Al Bakri, Gardízi, stb.

6. A honfoglalás pontos menete és időrendje nem ismert, de a leírt 895-ös események hatására 900 előtt történt, amikor újra hallunk a magyarokról. Úgy tűnik, hogy a Kárpát-medencébe bevonuló magyarok nem ütköztek számottevő ellenállásba és a besenyőkkel vagy bolgárokkal sem tudunk újabb csatáról ebben az időben, ami a rendezett áttelepülés mellett szól, amivel az ellenséges szomszédok is megelégedhettek. A legújabb régészeti kutatások szerint nem vonultak vissza teljesen a Kárpátok mögé, az új védvonal a Kárpátok előterében volt. Erre utalnak a Przemysl, Lviv, Dnyeszter- és Prut-menti valamint Bukarest közelében feltárt sírok. • A magyar törzsek létszámát kb. 400 ezer főre teszik ekkoriban, ennek katonai hadereje kb. 70 ezer főre tehető. A bizánci szövetségben végrehajtott bolgár hadjárat, melynek feladata a Kárpát-medence megszállásának előkészítése, és az észak-nyugati bolgár tartományok meghódítása, mindössze két törzs katonai potenciálját, azaz mintegy 20-25 ezer harcost foglalt le. Az egyes törzsek védelmi erői (ún. gyepűvédők) különben sem vettek részt hadjáratokban. Megfelelő védelmi erő egy esetleges besenyőtámadásra rendelkezésre állt tehát. Azt is figyelembe kell venni, hogy több száz ezres tömeg (köztük arányos mértékben öregek, betegek, gyerekek, és állapotos nők) nem menekül "rendezetlenül" ezer kilométert lóháton, kocsikon, kordékon. Egy ilyen áttelepülés tervezést igényel és felkészülést, takarmányt, tartósított élelmiszereket, sót, stb. Az ellentmondás lehetséges feloldása, hogy a „menekülés” inkább tervszerű kiürítés lehetett a besenyőktől tartva, akiknek támadása a hátramaradottakat érhette az Etelközben.

7. Erdélyben a magyarok a Képes krónika bejegyzése szerint megölték Álmos vezért, „nem mehetett be ugyanis Pannóniába”. Arra, hogy ezt miért tehették, három elmélet is létezik. 1. Egyes feltevések szerint ekkor járt le Álmos megbízatása, és ezután feláldozták. 2. Mások szerint a kendét akkor kell feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik, hogy meggyengült ítélőképessége. 3. A harmadik feltevés szerint Álmos fejedelem rituális feláldozásával ereje, bölcsessége és tehetsége átáramlik fiába, Árpádba. A forrásból azonban nem derül ki, hogy a megölés rituális feláldozás lett volna. Nem tudhatjuk, mennyire befolyásolhatta a szerzőt Mózes története, aki elvezette népét új hazájába, de ő maga nem léphetett be oda. Álmos igen idős ember (jóval 60 felett jár) ebben az időben, így nem zárható ki az sem, hogy mégis természetes halállal halt meg.

8. Honfoglalás: Pannónia elfoglalása • A honfoglalás nem egy év alatt zajlott le, és legalább két nagyobb szakaszban. Először az ország keleti felét, majd később a X. század elején a nyugati felét foglalták el. Utóbbira az adott alkalmat, hogy 899-ben Arnulf császár szövetséget ajánlott a magyaroknak Berengár ellen. A hadjárat idején azonban meghalt Arnulf, így - hasonlóan Szvatopluk öt évvel korábbi halálához - a magyar felfogás szerint megszűnt a szövetség, az Itáliából visszatérő csapatok elfoglalták a Dunántúlt és 902-ben morvák által birtokolt északnyugati területeket, ami után a morva állam megszűnt. Mindezek a hódítások nagyobb csaták nélkül zajlottak, a magyarok nem ütköztek számottevő ellenállásba. A magyar hódítást megkönnyítette II. Mojmír és II. Szvatopluk rivalizálása, valamint a morvákat érő ismétlődő frank támadások is. • Az ezt követő időszak hadjáratainak célja láthatóan a katonailag ellenőrzött terület, a mezsgye nyugatra tolása volt az Ennsig, ahogy azt korábban az avarok is tették. A hadjáratok vezetőinek nevét nem ismerjük, az egyetlen kivétel 904, amikor megölték Kuszált, azaz Kurszánt, egyes források szerint lakomán tőrbecsalták, mások szerint csatában esett el. Árpád fejedelem halálának időpontja sem ismert.

9. A magyar-keleti frank háborúk történetében az első jelentős összecsapásra 907-ben került sor, amikor a pozsonyi csatában sikerült visszaverni a támadó keleti frankokat. A csatában elesett Liutpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is. A Salzburgi évkönyvek szerint ez volt a legszerencsétlenebb háború, Gyermek Lajos király Passauba menekült. Ezzel a magyaroknak sikerült a határt az Ennsnél biztosítaniuk és ezután következett a távolabbi kalandozások kora.

10. Hadvezérek

11. Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm: a hét magyar törzs • Árpád:896-tólvisszafoglalta a magyarok ősi szálláshelyét,a Kárpát-medencét. 907-ben a pozsonyi csatában 40000 főnyi sereggel megsemmisítette a kiűzésünkre szövetkezett 120000 fõs nyugati hadsereget. Árpád négy fia életét vesztette a csatában, maga a fejedelem is meghalt nemsokára, de 123 évig ellenség nem merte a lábát magyar földre tenni.

12. Katonák

13. A IX. századi magyar lovas katonák felszerelésének leírása • A IX. századi magyar könnyű lovas teljes felszerelése hat heti élelemmel együtt mintegy 45 kg. Ebben a súlyban ruházatán, könnyű, tiszafa-vázra feszített bőrnyergén, kalim nyeregtakaróján és szíjazatán, a nyeregre csatolt rövid nyelű fokosán, derékszíjra csatolt kardján, puzdráján (20-25 nyílvesszővel), ugyancsak derékszíjra csatolt bőrtokban hordott íján, a nyakába akasztott, de általában a hátán viselt könnyű bőrpajzsán és egy zsákocskában tartott 20-25 tartalék nyílhegyen kívül hat heti étel, mintegy 6 kg-nyi húspor, ugyanennyi tejpor, ugyanennyi köles, 1 kg-nyi só, a főzőedény és a vizeskobak is benne van. A felsorolt táplálóanyag vízben megfőzve mintegy 120-130 kg-nyi táplálékot jelent, amit gyümölccsel s lehetőség szerint friss hússal egészítettek ki. A magyar lovas reggelenként egy maroknyi tejport szór kobakjába, azt teletölti vízzel, és a nyergére akasztja. A nap folyamán az állandó rázástól ez tejemulzióvá oldódik és a harcos ezt issza egész nap, meghagyva a következő reggelre egy adagot. A dehydrálás "modern" eljárását ismerték az őstörök népek, s ezt ugyanúgy csinálták, az idegen megfigyelések szerint a hunok 600 évvel azelőtt, mint a tatárok is 350 évvel később.

14. Harcmodor • Őseink sosem mulasztották el, hogy a kiszemelt ellenfél helyzetét, az ottani terep- és erőviszonyokat fel ne derítsék. Mindig akkorra időzítették támadásukat, amikor az ellenfél a legkedvezőtlenebb helyzetben volt. Kétféle rohamuk volt, a felpuhító támadás, és a közelharc-roham. A felpuhító támadás egyetlen fegyvere az íj volt, melynek lőtávja jóval meghaladta az Európában használt íjakét. A széles harcvonalon támadó lovasság adott kürtjelre élesen jobbra kanyarodott és az első 1-2 nyílvesszőt gondosan célozva, a többit "vaktában" kilőve nyílzáport zúdított az ellenségre. Ha a látási viszonyok valamilyen okból korlátozottak voltak, akkor a felderítők által kilőtt zengő nyilak süvítő hangjának irányába zúdult a nyílzápor. A lovakat átirányítani nem kellett, a kürtjeleket azok is ismerték.

15. Az első hullám nyilai nem a páncélosokra, hanem az őket kísérő könnyű fegyverzetű csatlósokra és főleg a lovakra zúdultak. A sebesült és lovasaik esésétől megvadult lovak a harcvonal bomlását idézték elő. A folyamatos, szűnni nem akaró nyílzápor rettenetes pusztítást vitt végbe az ellenséges sorok között. (A magyarok többféle hegyű nyílvesszőt tartottak tegezeikben. Másfajta hegyet használtak a nehezebb páncélos egységek, és másfajta a hegyet az egyéb ellenséges egységek ellen. A cél, a minél nagyobb hatékonyság volt.) Ezt a műveletet addig ismételték, amég a felfejlődött ellenséges harcvonal fel nem lazult. Hogy ez az állapot mikor következett be, azt az egyes hullámok parancsnokának már a roham előtt meg kellett ítélnie és e szerint kellett a megfelelő időben a mellette száguldó kürtösnek a puhító jelet megadnia. A hajrá kürtjelre a rohamozó lovasok tokba lökték íjaikat, kardot, fokost, buzogányt vettek kézbe és elkezdték jellegzetes huííí-huííí kiáltásaikat ordítani. a hajrá kürtjeltől és a huííí kiáltásoktól a lovak is izgalomba jöttek. A magyar ló rúgott, harapott, együtt harcolt gazdájával. sokszor a harcosok mellett ott vágtattak tartalék lovaik is. Így ha a lovas alól kilőtték a lovát, azonnal átpattant a másikra. Emiatt a fontosabb fegyvereit nem a lovára, hanem övére függesztette fel. Így teljes fegyverzete voltt egy esetleges lóváltás esetén is. A lovak bíztak lovasaikban, tökéletesen kiszolgálták harcoló gazdáikat. Azonnal, már szinte ösztönösen engedelmeskedtek a lovas legkisebb mozdulatára is. Ló és lovas ilyen tökéletes összhangja teljesen ismeretlen volt akkoriban Európában.

16. Az első kézitusa hulláma az ellenfél hosszú kopjáit elkerülve vagy elhárítva, az ellenség mellett elvágtatva a lovak hátsó lábának inait vágta el, majd a könnyű fegyverzetű csatlósokat kezdte kaszabolni. Mikor a sebesült lovak lerogytak, a páncélos a földre zuhant, ahol nehéz felszerelésével veszve volt. mire feltápászkodott, már nyakán volt a második roham, amely egyszerűen legázolta. A Kievben kovácsolt hajlított pengéjű szablyák könnyű súlyuk miatt, a sok harcban megedződött magyarok vívótechnikájával párosulva véres sorokat vágtak elleneik sorfalába. Az ellenség oldalába, hátába, küldött egységek zavart keltettek és a lemorzsolódó részeket semmisítették meg. a magyar harcosok hallatlan fegyelmezettséggel hajtották végre a parancsokat. • A kritikus helyzetbe került egységeket az adott jelre a tartalék századok azonnal "kivágták" a bajból. Így váltva le a fáradt harcosokat, ellenfeleik állandóan friss katonákkal találták magukat szemközt.

17. Fegyverzet • A fegyver őseinknek éppoly fontos és meghatározó eszköze volt és olyannyira hozzájuk tartozott, mint ruházatuk. A honfoglaló magyar férfinak a fegyver munkaeszköze volt. Dzsajháni 920 táján írta, hogy "a magyarok fegyverei ezüstből vannak és arannyal berakottak", VI. Bölcs León bizánci császár (886-912) Taktikájában így írja le a magyarok fegyvereit: "A magyarok fegyverzete kard, bőrpáncél, íj, kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel; vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják". A lotharingiai Regino apát Világkrónikájában a magyarokat úgy jellemzi, hogy "a fáradalmakban és a harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen… karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilakkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaruíjaikból, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni". Őseink harcosainak eredményessége sok tényező együttes hatására épült: az alkalmas ruházatra, a fáradtság tűrésére, a kitűnő fegyvereikre, kitűnő lovaglókészségükre, igénytelen és kitartó lovaikra, az utánpótlás biztosítására és az átgondolt hadvezetésre. Vitézeink ruházata elenyészett, de fémfegyvereik részben megmaradtak; ezek, a korabeli leírások és az analógiák alapján őseink fegyvereit jól tudjuk rekonstruálni.

18. Íj és nyíl • A magyar visszacsapó összetett reflexíj 25 kg feszítőerejű fegyver; egy 50 gramm tömegű kovácsoltvas hegyű vesszőt 200-250 méterre repít.