Kritika és értékelés

1. Kritika és értékelés Kritika: elsősorban a műalkotás tartalmára koncentrál, figyelmen kívül hagyja az esztétikai megformálás kérdését, ezért nem képes különbséget tenni a nagy és a jelentéktelen műalkotások között; alkotóerő (kreativitás) misztérium marad számára; történeti/kulturális összehasonlító tanulmányok hiánya • Feladatok: koronként változó elnyomott ösztönök feltárása, amiket szimbolizálva jelenít meg a művészet • A művészet által keltett érzelmi skála feltárása (csodálat, szomorúság, stb.)← pozitív érzelmeket is elfojtunk? „A művészet, mint öröm, mint játék, mint a gyermekkorra való visszaemlékezés, mint a tudattalan tudatossá tétele, mint az ösztönök felszabadításának egy módja, mint az emberek szövetsége az ösztönök felszabadításáért folyó küzdelemben…” (Brown, 130) 2008. Április 25.

2. Pszichoanalitikus művészetelmélet Freud utáni irányaiI. Ego-pszichológia (Kris, Lesser, Holland) a kreativitás megértésében: művészet forrása nem egy infantilis neurotikus vágy→kontrollált játék az infantilis tartalommal, megoszthatóvá tétel Öröm: az ego parancsa alatt az elsődleges folyamat játékba hozása okozza (énerő, a szülőktől független akarat kifejezése) • Hartmann, Beres: primitív én-magok: a későbbi pszichés fejlődés folyamán integrálódnak, lelki megterhelés alatt újra részekre szakadás én rendszerén belül különböző fejlődési fokok lehetnek: kreatív alrendszer, ami átveszi a rendszer egészének problémáit, hogy művészi, tudományos szinten dolgozza fel • Kris: „Psychoanalytic Explorations in Art” c. (1952): regresszió az én szolgálatában (vö. művész laza elfojtása) mint kreatív lehetőség: a művész a tudattalanjából önkontrollja elvesztése nélkül hív elő tartalmakat. De önkifejezés csak akkor esztétikai, ha mások számára is közölhető. Fókusz: ttalan vágyak átformálása az ego tudatelőttes működése által (semlegesített energia): 2-odlagos folyamat hatása az 1-dlegesre→esztétikai többértelműség (ego által) • Forma: én kísérlete, hogy fenntartsa és kiterjessze határait az id felé Pszichés energiák ego-kontroll alatti mozgása II kultúrába ágyazott nyelvjáték →művészet formai eszközei felé fordul

3. → Lesser: fikciós forma 3féle működése: • Id-funkcióként gyönyört okoz • Superego-funkcióként bűntudatot és szorongást vezet le • Ego-funkcióként facilitálja a percepciót → normatív funkció: megerősíti az intézményi elnyomást • Befogadás: olvasói válaszok elemzése; szubjektivitás gátjai: kulturális szimbólumok, művészi intenció, mű strukturális koherenciája a művészet képessé teszi az ént, hogy helyreállítsa a kontrollt, amit az ösztönkövetelések fenyegetnek b./ szelf pszichológia: kreativitás, művészet egy koherens, stabil önmegéléshez segítség, identitás megerősítése/fenntartása • Holland: irodalmi művekkel kapcsolatos személyes élmények különbözőségére keresi a választ→befogadási folyamat-modellje: (tranzaktív elmélet: állandó feedback által korrigáljuk hipotéziseinket) Az irodalom mint megélhető emberi élmény, a személyes és kulturális jelentések formálódásának speciális közege E(xpectations): a befogadó életstílusának újrateremtése az értelmezésben (elvárásoknak való megfelelés, pozitív reakció a műre) D(efense): az olvasó a műben megtalálja a környezetéhez való személyes alkalmazkodás és védekezés módjait F(antasy): örömteli fantáziák projekciója T(ransformation): fantáziák átalakítása a műben felismert jelentésekké Az interpretáció mint a személyes identitástémát artikuláló szöveg, mások megértésének eszköze→esettanulmányok, melyekben egy külső megfigyelő azonosítja a változó válaszokban megjelenő azonos mintázatokat: az interpretáció interpretációja

4. II. Tárgykapcsolat-elméletek Szelf és világ közt közvetítő pszichikus folyamatok a születéstől kezdve →preverbális időszak fontossága: én és a külvilág elválaszthatatlan: anyamell a csecsemő saját szükségleteiből újrateremtődő forrás, tőle nem független; átmeneti jelenségek a függetlenség megélésekor mint a művészi tevékenység alapjai →művészet a tárgyhoz való kapcsolódás kitüntetett eszköze • Szimbólum, fantázia, játék • Műstílus és tárgykapcsolati forma megfeleltetése • Implicit olvasó a szerző fejében, szerző homályos képzeteinek befolyása a kész műről Klein: csecsemő valóságát az anya testéhez (résztárgyak) kötődő örömszerző és fenyegető (szadista, destruktív) fantáziák strukturálják→ingadozás szeretet és gyűlölet közt (művészetben elutasítás-elfogadás, kielégülés-tagadás egyidejű jelenléte)→megalkot egy ideális tárgyat a projekció és introjekció révén II 2 pozíció: • veleszületett halálösztönnek a kezdetleges én-mechanizmusok elleni ostroma szorongáshoz, hasadáshoz vezet: agresszív impulzusokért anyamell üldözi, ettől fél: PARANOID-SKIZOID • Bűntudat, sajnálat az anya elleni agresszió miatt: DEPRESSZÍV →reparáció » ez a kreativitás alapja A pozíciók közötti állandó átjáráshoz köti a szimbólumteremtés képességét (Művészi alkotás a pozíciótól függően lehet harmonizáló – műalkotás mint tartó anyaméh a művész fragmentált projekciói számára; vagy lázadó) Esztétikai öröm az integritással felruházott tárgy alkotásában és észlelésében rejlik

5. Szimbólum és utalás • „Pszichoanalitikai értelemben csak olyan dolgokat (képzeteket) tekinthetünk szimbólumoknak, melyek a tudatban logikailag megmagyarázhatatlan indulati túlsúllyal szerepelnek… indulati túlsúlyukat valamely más dologgal (képzettel) való tudattalan azonosulásból merítik… Nem minden hasonlat szimbólum tehát, hanem csak az, melynek egyik tagja el van fojtva a tudattalanba.” (Ferenczi, 167)→intellektuális fejlődés a differenciálás irányába • Szimbolika előfutára az identifikáció: gyerek késztetése, hogy minden tárgyban saját szervezetét és működését fedezze fel→szimbolikus azonosulás útján válnak a dolgok a libidináris öröm forrásává (művész médiuma az anya teste)→szimbolizáció a szublimáció és tehetség alapja A destruktív késztetések nyomán fellépő szorongás segíti elő az azonosulást, ami a külvilággal való kapcsolat alapja (szimbólumképzéshez, fantázia bőségéhez kell bizonyos mértékű szorongás!) + érzelemgazdag, agressziót toleráló környezet: én túlzott, éretlen védekezése a szadizmussal szemben gátló • Mérei szavaival az utalás nem egyéb, mint a részlet "visszajárása": "a még áttüzesedett, a valóságtól lüktetô élmény egy konkrét részletének kiválása és visszaugrása a tudatba, de úgy, hogy az eleven élmény teljes érzelmi feszültségét képviseli”. Az utalás ellentéte a szkematizálás, az élménynek a "formális" ismeretrendszerbe való beépítése, illetve az elfojtás, az élmény teljes kiiktatása a tudatból →Szimbolikus (elfojtott vágyakon alapul) és utalásos (tudatos, éles, világos) művészet

6. A szimbolizációs funkció pszichopatológiája Dialektikus gondolkodás (potenciális tér paradok lelkiállapota: anya és csecsemő egyidejűleg egy és kettő); szimbólumalkotás (átmeneti tárgy a csecsemő és nem-csecsemő helyttesítője←hiány mentén keletkezett vágy); szubjektivitás átélésének képessége az átmeneti fázis terméke Ennek sérülési típusai: • „A hallucinációk valósága” (fantázia uralma, azonosság) • „Hipermaterializmus” (valóság uralma védekezés miatt) • Valóság és fantázia disszociációja (tagadás egy specifikus jelentéssorra) • Jelentéstulajdonítás nélküli percepció (Ogden) Ezek olyan recepciós pozíciók, melyekben valamilyen irányban eltolódik, és ezáltal láthatóvá válik a jelentéskonstrukció folyamata

7. Az irodalmi élmény helye A befogadó és szöveg közt megformálódó szemantikai tér magyarázata tárgykapcsolatelméleti fogalmakkal • „A játék, a kreativitás, az átmeneti jelenségek, a pszichoterápia és a ‘kulturális’ élmény mind egy térben zajlik. Ez a hely, a potenciális tér, nem belül helyezkedik el {…}, de az egyénen kívül se, vagyis azt mondhatjuk, hogy nem része annak az elutasított világnak, a nem én világának, melyet az egyén – bármilyen nehézség és fájdalom árán is – mint igazán külsõt igyekszik megismerni, és amely a mágikus kontrollon kívül esik […]. A kulturális élmény az elõször a játékban megnyilvánuló kreatív létezéssel kezdõdik.” (1971/1999, 100) Művészeti alkotás befogadása során az én felnyitja határait: befogadó szubjektum és a tárgy (műalkotás) találkozása, összeolvadása az átmeneti térben → a tárggyal való összeillés nyomán a létezés globális élményét közvetítő egzisztenciális emlék tör elő (anyai gondoskodás mintázata és a csecsemő tapasztalatai mentén alakul) → az én tartalma a környezet által formálódik és transzformálódik: „egy irodalmi mű által tartva lenni” kísérteties öröme (Bollas, 1993) Művészet a felnőttnél a potenciális tér létrehozásának területe

8. Az irodalmi mű mint átmeneti tárgy Átmeneti tárgy: a csecsemő-anya egység szimbóluma abban a fejlődési kontextusban, amikor az anya úton van tárgyként érzékelése felé (szelf-fejlődési állomás); a csecsemő számára kívül levő, valóságos dolog, amit felruház az anya projektált attribútumaival Mint metafora: a korai anya-gyermek egység élményének felkeltésére képes az irodalmi mű (?: melyik szintjén: poétikai megformáltság – ritmus, metrika, hangstruktúra; tartalom - primér egység érzetéhez visszatérni) „Az irodalom egyszerre közvetít szavakat és valami szavakon túlit: ritmust, metrikát, intenzitást; a hangok nyújtotta elementáris öröm hívja elõ a csecsemõ gügyögését és az anya harmonikus válaszát […] Az érzéki hangstruktúra jelenti az összekötõ fonalat a vers szimbolikus regiszteréhez, melyben a nyelv vitalitása és pontossága, minden egyes szó súlya – a ráismerés elementáris élményét hordozva – átvezeti a [befogadó] egyedi elméjét a létezés és egyetemesség világába. Ritmicitás és specifikusság […] minden humán interakció alapvetõ elve, ilyenformán a magját képezi a költészet egyetemes nyelvének és gyógyító hatásának is.” (Goldner, 110) Költő számára az irodalmi mű átmeneti tárgy, amelyen keresztül újrateremt egy korábbi egységet (de a kreativitás egyfajta kegyetlenséggel, bűntudat-érzés hiányával jár együtt), szelf-integráció irányába hat (befogadónál is): a tudattalan, implicit anya-gyermek kapcsolati minta a mű formáját adja (konstruktív vö Kris) Műalkotás és befogadó közti kétszemélyes pszichológia: kontinuum a nárcisztikus viszonytól (a mű mint én-kiterjesztés) egy érettebb tárgykapcsolatig; ez is egyfajta áttétel, melyben a szöveg által kiváltott tudattalan érzelmi reakciók egyfajta implicit kapcsolati mintázat ismétlései

9. Az interpretáció mint átmeneti tárgy A potenciális térben születik meg az egyszerre külső és belső személyes interpretáció Átmeneti tárgy mint első szimbólum → szubjektum és a tárgy összeolvadását és elkülönültségét egyszerre szimbolizálja Ehhez kapcsolódik a teremtés öröme (személyes jelentések megalkotása felett érzett öröm a későbbiekben) Személyes értelmezés mint informatív eszköz a terapeuta számára Ennek hátterei: mű szekunder irodalma; befogadó élettörténete

10. III. A jungi analitikus pszichológia ”Kétféle nyelv/gondolkodás: • - objektív, megállapító, értelmes, logikus, elemző (másodlagos folyamat): irányított figyelem, fárasztó, nyelvalapú (társadalmi, referenciális) • - nincs főképzet és irány: asszociatív: kép és érzés →értelmes következtetéshez vezet. Anyaga a múlt, empirikus konkrétumok → történelem előtti idők ismétlése. A metafora, a képzelet, a szimbólum (kísérlet valaminek a megjelölésére, amire még nincs kifejezés; lehetőség egy magasabb, adott koron túlmutató értelem megragadására), az utalás nyelve. Álmok, fantáziák, mítoszok, a belső világ kifejezése (elsődleges folyamat: valóságtól elfordul, szubjektív vágyak, nem alkalmazkodik) Művészetben univerzális szimbólumok keresése (libidó bizonyos privilegizált szimbólumokba kanalizálódik a nyelvtől függetlenül): • Mitológiai témák megjelenése (emberiség közös öröksége, kollektív tudattalan) • Archetipikus minták és a karakterkészlet összefüggései (archetípusok az élet fontos szakaszaiban bizarr, szelf és a világ közti határokat fenyegető fantáziákban jelentkeznek karakterként; mindig ismétlődik ott, ahol az alkotó fantázia szabadon mozog) • Individuációs folyamat azonosítása a karakterek fejlődésében • Szimbólumábrázolás felfejtése Módszer (vö. analitikus terápia): amplifikáció: képek kapcsolati jelentésén túl vallási, mitikus (inherens) jelentését adja hozzá a terapeuta a páciens asszociációihoz

11. „a művészetnek csak az a része lehet a pszichológia tárgya, ami a művészi alkotás folyamata, az azonban nem, ami magát a művészetet teszi.” Az alkotás folyamatának elválasztása az alkotó személyétől: „a műalkotás nem emberi, hanem személyfölötti”→művész az archetípusok kifejezésének médiuma „Az alkotó folyamat… az archetípus nem tudatos megélése, kifejlesztése és kialakítása a kész műig. Az ősi kép megformálása bizonyos fokig fordítás a ma használt nyelvre. Így mindenki számára lehetővé válik az élet legmélyebb forrásainak fellelése, amelyek egyébként rejtve maradnának előtte. A művészet társadalmi jelentősége ez: szüntelenül a korszellem nevelésén munkálkodik, mert azokat a formákat idézi fel, amelyek a korszellemből leginkább hiányoznak… Ahogyan az egyénekben a tudatos beállítódás egyoldalúságát a nem tudatos reakciók az önszabályozás útján korrigálják, a népek és korok életében a művészet hajtja végre a szellemi önszabályozás folyamatát.” (gyógyítás társadalmi szinten) Schiller nyomán kétféle alkotás: 1. szerzői intenció tudatos: az anyag meghatározott, célzatos kezelése (szerző=alkotó folyamat); introvertált 2. Műalkotás készen árad az alkotóból, ráerőszakolja magát a szerzőre; extravertált (szubjektum alárendelése az objektum igényeinek: idegenszerű kép és forma, sejtelem- és álomszerű, szimbolikus, kortársi tudaton túllépő) Műalkotás mint élőlény, amely az ember lelkében gyökerezik; autonóm komplexus (tudat hierarchiája alól kivont leválasztott részlet önálló pszichikus élettel. Ez a művészetben felsőbb instancia, ént szolgálatába állítja. DE neuróziban is előfordul) Művész archetípusa Héphaisztosz: szimbolikus szenvedés a kreativitás lehetősége Olvasói választ a mű által aktivált archetípus határozza meg (Bodkin ezt emocionális tendenciákhoz köti): mitológiai helyzet bekövetkezését erős emocionalitás jelzi „Az archetípussal való minden kapcsolat… „megható”, azaz hat, mert a magunkénál erősebb hangot vált ki bennünk.”

12. Tematika* 1. A pszichonalitikus művészetpszichológia alapjai és fő irányai, a pszichoanalitikus esztétika • Halász László (szerk.) Művészetpszichológia. Gondolat, Bp. 1983, Bevezetés. • Martin Schuster: Művészetlélektan. Panem, Bp. 2005. • Halász László: A freudi művészetpszichológia – Freud, az író. Gondolat, Bp 2002. I. rész., 7-88. • Hartmut Kraft: Bevezetés a pszichoanalitikus művészetpszichológia tanulmányozásába. In: Bókay Antal –Erős Ferenc (szerk.): Pszichológia és irodalomtudomány (PI). Filum, Bp. 1998. 13-30. • Walter Schönau: A pszichoanalitikus irodalomtudomány körvonalai. In: PI. 31-41. • Norman O. Brown: Művészet és Erósz. PI 119-131. • Ernst Hans Gombrich: Freud esztétikája. PI 142-152. • Norman Holland: Az irodalmi interpretáció és a pszichoanalízis három fázisa. PI. 331-342. 2. Álom és a fantáziaműködés Az álmok funkciói, elsődleges és másodlagos folyamatok, a reprezentáció eszközei az álomban • Sigmund Freud: Álomfejtés. Helikon, Bp. 1985. III. és VI. fejezet. • Sigmund Freud: A téboly és az álmok W. Jensen “Gradivá”-jában. In: Sigmund Freud: Művészeti írások (MI), Filum, Bp. 2001. 11-102. • Sigmund Freud: A költő és a fantáziaműködés. MI 103-114 és PI 59-64. • Sigmund Freud: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Gondolat, Bp. 1986. 23. előadás. 293-307. • Halász László: A freudi művészetpszichológia – Freud, az író. Gondolat, Bp 2002., 26-42. • Jean Laplanche és Jean-Bertrand Pontalis: A fantázia és a szexualitás eredete, PI 220-243. 3. A klasszikus freudi pszichobiográfia: Leonardo, Dosztojevszkij • Sigmund Freud: Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke. In: MI 115-200. • Sigmund Freud: Dosztojevszkij és az apagyilkosság. In: MI 283-304. illetve PI 83-93.

13. 4. A műbefogadó folyamat • Sigmund Freud: A költő és a fantáziaműködés. PI. 59-65. (A 3. témához is) • Halász László: A freudi művészetpszichológia – Freud, az író. 71-88. 5. A pszichoanalitikus művészetelmélet Freud utáni irányai • Peter Brooks: A pszichoanalitikus kritika eszméje. PI. 42-58. • Ferenczi Sándor: A szimbólumok ontogenézise. PI 167-169. • Carl G. Jung: A gondolkodás két fajtájáról . PI 170-189. • Carl G. Jung:Az analitikus pszichológa és a költői műalkotás közötti összefüggésről. PI 94-105. • Melanie Klein: A szimbólumképzés jelentősége az énfejlődésben. PI 190-200. • Papp Orsolya: A befogadási tér változásai József Attila Füst című versének értelmezése során. Thalassa, 2005/2−3, Thalassa Alapítvány, Budapest, 81-106. • Marie-Louise von Franz: Az analitikus pszichológia és az irodalomkritika. PI 153-159. • Elizabeth Wright: Psychoanalytic Criticism. A Reappraisal. 2nd Edition, Polity Press, 2006. *A kékkel jelölt a kötelező irodalom!