A predikció elsődlegessége és a fundamentális bizonytalanság

1. A predikció elsődlegessége és a fundamentális bizonytalanság Bélyácz Iván egyetemi tanár, akadémikus

2. A bizonytalansági csapda „A bizonytalanság jelen van a döntési folyamatban, s nem is annyira azért, mert a jövőre vonatkozik, hanem a múlt miatt… Jövőnk foglyai vagyunk, mert tőrbe csal a múltunk.” (Dixon, 1986)

3. „Kockázat mint bizonytalanság” és „Kockázat versus bizonytalanság” A „kockázat mint bizonytalanság” és a „kockázat versus bizonytalanság” az a két – teljességgel ellentétes – ismeretelmélet, amely alátámasztja a huszadik századi közgazdasági elméletet, s azon a megkülönböztetésen alapul, amely a bizonytalan-ságot valószínűségi jelenségként láttatja. Keynes és Hayek osztozik a nem valószínűségi jellegű bizonytalanság elméleti pozíciójában, s mindkettőjük számára a kiindulópontot a tudás problémája jelentette, mint a legfőbb kihívás a gazdasági szervezettel szemben. (Boy, 2009)

4. Döntés a tapasztalatok vagy a várakozások alapján „… a történetben véges-végig feszültség húzódik azok közt, akik szerint a legjobb döntés a múlt tapasztalatain nyugvó számításokon alapul, s akik döntéseiket szubjektívebb módon a bizonytalan jövőbe vetett több-kevesebb hitre alapozzák. Ezt az ellentmondást még sohasem sikerült feloldani.” (Bernstein, 1998)

5. Teljes bizonyosság versus bizonytalanság A huszadik század elején Knight (1921) szembekerült a racionalista gondolkodás közel általános jellegével: Az empirikus és elméleti ismeretek növekvő bonyolultságáról és absztrakt formáiról azt feltételezték, hogy lehetséges a gazdaság és a társadalom minden oldalának tudományos felfedezése A magyarázatot … csupán a tudományos elvek precíz alkalmazása, a tények gyűjtése, nagyszámú oksági összefüggés felfedezése és így a történeti sémák felismerése kérdésének tekintették. A tudományért lelkesedés, a megismerés nagy ugrásai hajlamossá tették ezek követőit, hogy a világot csak növekvő bizonyosságúnak lássák. (Jarvis, 2003)

6. A modern pénzügyi elmélet születésének pillanata Markowitzdoktori tézisei – 1948-ban – összefoglalták a portfolió-szelekció történetét. A védés során a jelölt doktori fokozatának megszerzése veszélybe került. A bíráló bizottságból Milton Friedman ellenezte, hogy az értekezést a közgazdaságtan körébe sorolják. Friedman bizonytalan volt a kategorizálás mikéntjét illetően, de viszolygott attól a gondolattól, hogy közgazdaságtani doktori fokozatot adjanak olyan értekezésre, amely nem volt besorolható a közgazdaságtan területére. Friedman ellenkezése nem befolyásolta negatívan a bizottság többi tagját, s Markowitz megkapta a fokozatot. (Holton, 2004)

7. A közgazdasági elmélet újra-definiálása A nagy válság (1929-33) után a közgazdasági elmélet mind a diszciplínát, mind a metodológiát illetően kruciális jelentőségű újra-definiáláson ment keresztül. A Neumann-Morgenstern (1944) megközelítéshez a teoretikus alapot Robbins(1933) argumentuma szolgáltatta abban a tekintetben, hogy a közgazdaságtant korábban nem különböztették meg tárgya alapján: az ugyanis nem javak vételét és eladását, a munkanélküliség és az üzleti ciklus vizsgálatát jelentette, hanem ehelyett az emberi magatartás specifikus aspektusát érintette, azaz a szűkös erőforrások alternatív alkalmazási lehetőségei közüli választást.

8. A közgazdasági elmélet alapja az egyén magatartása A közgazdasági teóriák az egyének viselkedéséről szólnak. Ezek a modellek rendszerint arra a feltevésre épülnek, hogy az egyének saját gazdasági önérdeküket követik, s bár a közgazdászok méltányolják, hogy az egyének időnként megsértik ezt a feltevést, mégis megkeresik ama cselekvési helyzeteket, ahol az egyének elég szorosan követik a feltevést ahhoz, hogy az arra épülő teóriák képesek pontosan előírni a gazdasági magatartást. Ez az aggregált viselkedés predikciójának szintje, amit a közgazdasági elméletek rendszerint tesztelnek. Annak mélyebb próbája, hogy vajon az egyének valóban saját önérdeküket követik-e a cselekvésben, az kevésbé fontos a közgazdászok számára.

9. Friedman (1953) az előrejelzést emeli a legfőbb céllá „Az igazán fontos és jelentős hipotézisekről kiderül, hogy ‘feltevései’ messze nem adnak pontos képet a valóságról … egy elmélet akkor szignifikáns, ha kevéssel sokat tud ‘magyarázni’ … és aprólékos részletek tömegéből képes elvonatkoztatni néhány közös és döntő fontosságú elemet … és kizárólag ezek alapján érvényes predikciót adni. Ahhoz, hogy egy hipotézis releváns legyen, feltevéseiben a valóság hamis leírását kell hogy adja, nem szabad hogy figyelembe vegye, magyarázza kísérőjelenségek bármelyikét, mert éppen a hipotézis sikere maga mutatja meg, hogy mindezek irrelevánsak a magyarázni kívánt jelenségek szempontjából.”

10. A formalizációs forradalom következményei A 20. század közepétől kibontakozó formalizációs forradalom döntő fordulatot hozott a „bizonytalanság” elméleti helyzetében. A formalizáció közgazdaságtani térhódításával időben egybeesett a bizonytalansági megközelítés hanyatlása. A bizonytalanságot, amely csak az 1930-as években került be a közgazdaságtanba, számítható formára hozták, s így kockázattá redukálták. A bizonytalanság a közgazdasági elmélet egyik legfontosabb – széles körben elismert – alkotóeleme. A másik oldalról azonban, az elfogadáson túl, a bizonytalanságnak „nincs helye” a formalizált elméleti konstrukciókban. A közgazdasági főáram nagyobb részében a kockázat és bizonytalanság közötti megkülönböztetés nem történik meg, sőt inkább a két kategória egybeolvasztására történik kísérlet.

11. A bizonytalanság kiűzetése a közgazdasági elméletből A közgazdaságtani főáram képviselőinek nagy része elvetette a bizonytalanság koncepcióját. Kapcsolat figyelhető meg a bizonytalansági koncepció alkalmazásának háború utáni hanyatlása és a közgazdaságtan erős formalizációja között a közgazdaságtani főáramban. A formalizációs forradalom az 1950-es évek végére konszolidálódott. Ez – időben szorosan – egybeesik a bizonytalansági koncepció hanyatlásával, aminek fő oka nyilvánvaló: A bizonytalanságot mint nem kvantitatív jelenséget nehéz beilleszteni a formalizált modellekbe, ezért ezt a fogalmat egyszerűen száműzték a főáramú közgazdaságtani teóriából.

12. Van-e helye a bizonytalanságnak a közgazdasági elméletben? Lucas (1977): „a bizonytalanság eseteiben a közgazdasági érveknek nincs értéke” Lucas elismeri, hogy a közgazdaságtan axiómái önkényesek, absztraktak és irreálisak. Ő amellett érvel, hogy az ilyen irreális feltevések jelentik a közgazdaságtan egyedül tudományos módszerét. Lucas szerint a közgazdasági gondolkodásban haladás úgy érhető el, ha jobb és még jobb absztrakt és analóg modelleket építenek, s nem a reális világra vonatkozó verbális megfigyelésekre törekszenek. Kregel (1976) szerint lehetséges a bizonytalanság környezetében formalizált modellt felépíteni, ez azonban inkább tekinthető különös kauzális interakciók létrehozásának, mint előrejelzések eredményezőinek. Kessler (2007) szerint: „Napjainkban a közgazdaságtan identitása adott módszer és megokolási mód bázisán épül, s nem a vizsgált tárgyra alapozódik.”

13. Az előrejelezhetőség anomáliái Hodgson (2011) szerint a huszadik század nagyobb részében a közgazdaságtan művelői előtt egy olyan tudomány víziója lebegett, amelyben mindenek felett álló cél volt az előrejelezhetőség. A közgazdászok az előrejelezhetőség hiányára rendszerint pánikkal reagáltak. Hodgson hangsúlyozza, hogy nem önmagában a formalizált modellezés az oka a bizonytalansági koncepció hanyatlásának, hanem az az érzület, hogy a modellek elsődleges célja az előrejelzés, s hogy a formalizált technikák erősödő rögeszméje a lényeg fölé emelkedett, ami arra indította a közgazdászokat, hogy hagyják figyelmen kívül az áru- és pénzgazdaság realitásait, vagy tulajdonítsanak annak csekély jelentőséget.

14. Az előrejelezhetőség ingatagsága Amikor a monopólium-elmélet néhány eredményéről kiderült előrejelezhetetlensége, akkor Hicks (1939) arra panaszkodott, hogy „a stabilitási kondíciók meghatározhatatlanná váltak, így a közgazdasági törvények megfosztatnak ama bázistól, amelyre alapozva konstruálhatók lennének”. Hicks erre úgy tekintett, mint „a közgazdasági elmélet destruktív következményére”. Az elmélet és a formalizáció virtuálisan egymás szinonímáivá váltak, s érvényességük vagy hamis voltuk az előrejelzési siker függvénye lett. A tesztelés és a predikció pragmatikus hangsúlyozása egy további okként azonosítható a kockázat és bizonytalanság közötti koncepcionális megkülönböztetés iránti közömbösség igazolására.

15. Optimális döntés számszerű valószínűségekre alapozva Nem véletlen, hogy a fősodorba tartozó közgazdászok előszeretettel foglalkoznak a számszerűsíthető valószínűségekkel. A tökéletes tudás és informáltság feltételére épülő „racionális választás” irreleváns a teljes bizonyosságot produkálni soha nem tudó valós világ számára. Ezzel szemben a (statisztikailag) várható értékek kiszámíthatók, ha úgy gondoljuk, hogy a lehetséges jövőbeni szcenáriókhoz tartozó valószínűségek ismertté válhatnak számunkra. Ebben az esetben már meg is van az a kiindulópont, amely az optimális döntések elméletéhez vezet egy olyan világban, amelyben nem létezik tökéletes informáltság (Glickman, 1994).

16. Tovább az átláthatatlan modellek kreálásának útján Merton (2010) a következő véleményen van a jövőt illetően: „előre haladva több pénzügyi mérnökre van szükségünk, s nem kevesebb kockázatra és innovációra, ide értve a derivatívokat is.” „olyan dinamikus világban, mint a mienk, a pénzügyi menedzser nem tudja megmondani előre a pénzügyi termék árát.” A pénzügyi mérnök feladata olyan instrumentumokat alkalmazni, amelyek átstrukturálják a létező pénzügyi profilt olyanná, amelynek vonzó jellemzői vannak. Más szavakkal: a pénzügyi mérnök területe „szintetikus” értékpapírok kreálása a kívánatos kockázat-megtérülés eredmények eléréséhez.

17. Véletlen bolyongás, Brown-mozgás, Lucretius A botanikai Brown-mozgás egyik legkorábbi előképét rajzolja meg az ókorban Lucretius híres passzusa, amikor megfigyeli a porszemcsék lebegését a napsugár fénycsóvájában. „Ha bármikor megpillantjuk a nap ragyogó sugarait, amint világos fénycsóvaként hatolnak a sötét házba, ezernyi porszemcsét láthatunk, amint ezernyi módon vegyülnek ama fénysugárban, csapódva ütköznek egymással, örök harcban, sokaság a sokasággal, szüntelen egyesülve, szétválva sebesen, újra és újra; ebből sejthetjük, hogy milyen is lehet atomok szüntelen mozgása az űrben. A kis dolgok ily módon hasonlíthatnak a nagy dolgokhoz, s ama lépésekhez, amelyek a tudáshoz vezetnek.” (Lucretius: A dolgok természete)